Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?

Számomra Szeifert Natália könyve, Az altató szerekről a 2017-es év egyik legjobb és legemlékezetesebb magyar regénye volt, így nem is lehetett kérdéses, hogy most is kézbe vegyem-e az írónő legújabb művét, olyan hamar, amint csak lehet. Ha előzetesen annyit mondok, hogy a Mi van veletek, semmi? akár tekinthető ennek a két éve kiadott és nagysikerű regény párdarabjának is, akkor azt hiszem, hogy már előzetesen is igen sokat elárulok róla.

Szeifert ezúttal két jó barát, Pók és Grafit közös életének egy fél évtizedéről számol be, az előző regényhez hasonlóan, hol az egyik, hol a másik fiút állítva középpontba. A két srác tipikus mai harmincas, különösebb ellenállás nélkül sodródnak az élettel, igazi (megvalósítható) vágyaik, céljaik nincsenek, igazán komoly, mély kapcsolatokkal nem igazán rendelkeznek, csak élik az életüket egyik napról a másikra úgy, hogy ha esetleg valaki meg is kérdezné tőlük, hogy „mi van velük?”, a válasz nem is lehetne más, mint a semmi…

Ez alatt az öt év során hol érdekes, hol kevésbé érdekes események követik egymást – miközben kimondottan jól működik a szereplőváltások miatti dinamika, és tényleg úgy sikerül leírni a történéseket, mintha a való életet olvasnánk, és nem egy regényről lenne szó, miközben persze érződik a háttérben azért a gondos megszerkesztettség is. A két srác élete gyakorlatilag sehová sem tart, marad az örökös halogatás, a „majd lesz valahogy”; a folyton folyvást visszatérő események, mint a kényszeredett hazalátogatások a szülőkhöz többnyire karácsony táján, és a napi kötelező sör az inkább otthonukként szolgáló kiskocsmában, a Mexikóban is csak tovább erősítik ezt a totális értelmetlenséget és ürességet.

Szeifert amellett, hogy egy eredeti, hamisítatlan generációs regényt írt (minden bizonnyal sokan magukra, vagy környezetükre ismerhetnek a kötet szereplőiben), egyben egy olyat is, amelyben igazi, hihető és hiteles alakok nyüzsögnek, és amely úgy tud realista lenni, hogy közben egy pillanatra sem válik unalmassá, és úgy tud felidézni eseményeket a közelmúltból (mint például a vörösiszap katasztrófát vagy a West Balkánban bekövetkezett tragédiát), hogy az szervesen illeszkedjen a cselekménybe. És ha még azt is mondom, hogy a két srác beszélgetéseiből sok elgondolkodtatót is olvashatunk, mondjuk a művészetről (Grafit festő) vagy a mai fiatalok (vagy éppen már nem is annyira fiatalok?) problémáiról, és közben némi betekintést is kaphatunk a hazai alvilág ügyeibe, akkor talán még jobban látszik, hogy nem egy mindennapi regénnyel van dolgunk.

Részemről a Mi van veletek, semmi? eléggé simán, mondhatni gond nélkül veri az írónő korábbi kötetét (talán ha mélyebben belemegyünk, több ponton is látszik, hogy Szeifert tapasztaltabban, átgondoltabban, gördülékenyebben építi fel az egészet). Azt hiszem, hogy nemcsak az egyik legszórakoztatóbb és legolvasmányosabb hazai alkotás lehet idén, de alighanem a legjobbak között is ott lesz a helye.