Főkép

Olivier Assayas filmje nem romantikus vígjáték. Megtévesztő mind a hivatalos besorolása, mind az előzetesének hangvétele. Egy erősen dokumentarista, politikai és társadalmi kérdéseket boncolgató filmesszére érdemes számítani jegyvásárláskor. Bár fontos eleme a szatirikus ábrázolásmód, nem fog és nem is akar harsány nevetést kiváltani nézőjéből és bár foglalkozik párkapcsolati témákkal, nem helyez nagy hangsúlyt az ismerkedés és intimitás felemelő izgalmára.

 

A Kettős életek egy epizodikus felépítésű, cinikus szájízű gondolatmenet, Assayas gondolatmenete, melynek nézése közben inkább érezzük a szerzőt a filmben zajló viták és szócsaták moderátorának, mint filmrendezőnek. Természetesen ez csak az első benyomás; a rendező jelenléte egyre erősebb a film végéhez közeledve. Az eleinte finomra hangolt, lágy szatirikus és ironikus hangnem az utolsó jelenetekben már markáns, mondhatni hivalkodó módon van jelen.

 

Dialógusok képzik a cselekmény motorját. Assayas filmnyelve annyira csupasz és minimalista, hogy nem nehéz alkotását rádiós hangjáték vagy akár tézisregény formájában elképzelni. A 2014-es Sils Maria felhőiben még fontos szerepet játszott a főszereplőket körülvevő és a civilizációtól, társadalomtól elzáró kopár hegyvidék és ezzel együtt pár modernista filmes eszköz megidézése. Továbbá a történet egyik központi motívumát képző felhőjelenséget lenyűgöző, monumentális (mondhatni, stilizált) nagytotálokkal illusztrálta az operatőr, Yorick Le Saux. A Kettős életek riportfilmszerű, szereplőket lekövető kamerakezelése szinte csakis szekond plánokból építkezik – a karaktereket deréktól felfelé látjuk, amint főleg belső terekben mozognak.

 

Még a három évvel ezelőtti A stylist is nagyobb hangsúlyt fektetett a vizualitásra, ha más nem, divattervezés-tematikájából és/vagy horror mivoltából fakadóan. Assayas legutóbbi filmjének szereplői csupán könyvektől és cikkektől inspirálva bocsátkoznak hosszas eszmecserékbe. Mindegyiküknek szoros kapcsolata van a kultúrával; Alain (Guillaume Canet) főszerkesztőként, Selena (Juliette Binoche) színésznőként, Léonard (Vincent Macaigne) íróként, Laure (Christa Théret) pedig közösségi média szakértőként keresi a kenyerét. A film során különböző szituációkban vitatják meg elsősorban a művészet jövőjét; a könyvek továbbélési lehetőségeit a digitális korban, a közösségi oldalak „hasznosságát”, a művészek felelősségét a XXI. században, az információs társadalom problémáit és még sorolni lehetne. A felmerülő témák tehát földhöz ragadtak, az ezekre adott válaszok és reakciók sokszor ismerősek és átérezhetőek; a nézőpontok ütköztetése pedig lebilincselő és sodró tempót kölcsönöz az alkotásnak.

 

A fő kérdés viszont már a film legelején elhangzik: képesek vagyunk-e magánéletünkben is képviselni azokat az elveket, amik mellett nap mint nap agitálunk? Assayas elmélyíti a kérdést, ugyanis a szkeccsszerű jelenetek közt ugrálva rá kell jönnünk, hogy valójában ideák sincsenek. Nem arról van szó, hogy a karakterek gyengeségük, gyarlóságaik révén képtelenek megtartani az általuk hangoztatott eszméket, hanem hogy ezeket az eszméket folyamatosan cserélgetik, és adott szituációkhoz igazítják attól függően, hogy a másik fél mit akar, vagy nem akar hallani. A karakterek ellentmondásos érveléseit figyelhetjük meg a rendező gunyoros, kaján tálalásában, aki e célnak megfelelően szervezi egymás után a jeleneteket és talán ettől lesz alkotása több a hasonszőrű, képmutató és eltitkolt életekkel foglalkozó párkapcsolati drámáknál. Természetesen a karakterek ebben a filmben is szeretőket tartanak, idegenekkel flörtölgetnek, de mindez nyílt titok, a házastársak tudnak a párjuk „második életéről”; a nagy, őszinte kitárulkozások vagy elmaradnak, vagy teljesen hiábavalónak bizonyulnak.

Assayas tehát posztmodern szellemiségben, egy elhatárolódó és kissé maliciózus nézőpontból vizsgálja a vitázó felek érveléseit; senkit nem emel ki, vagy szorít háttérbe. Minden megszólalás egyszerre releváns és hamis. Intertextuális utalásai pedig különösen aktuálissá teszik a filmet és felkínálják annak szatirikus olvasati lehetőségeit. Selena viccelődik a Halálos iramban filmek kritikán aluli színvonalával, de mellette egy jellegtelen bűnügyi tv-s „tucat-sorozatban” alakít rendőrnőt (avagy válságkezelési szakértőt). Léonard úgy ír könyvében Haneke A fehér szalagjáról, hogy nem is látta (helyette Az ébredő Erőt nézett a moziban). Alain Bergman Úrvacsorájának hitetlen papjához hasonlítja magát, miközben hitetlenségébe már régen beletörődött, és természetesen nem is érkezik el megvilágosodásának pillanata a film végén (a pap történetével ellentétben).

 

Bergman művészete (főleg korai filmjei, mint a Börtön vagy a Szomjúság) egyébként nem áll messze Assayas-étól. Mindketten szemérmetlen őszinteséggel és önreflexivitással mesélnek arról a közegről, amiben mozognak; a szórakoztatóiparról, a (kortárs) művészetről és az alkotók lelki problémáiról. A különbség csak annyi, hogy Assayas-nál már vállaltan hiányzik az az izgatott és optimista várakozás, ami a nagy modernista szerzőknél még – kisebb-nagyobb mértékben – tetten érhető volt. A „naplementében ellovaglós” zárójelenet ennél cinikusabb talán nem is lehetne.