Főkép

Spoliermentes kritikát írni szerintem képtelenség, de most mégis megkísérelem.

 

A Star Wars IV 1979-es magyarországi bemutatóján – na nem a díszbemutatón, ha egyáltalán volt ilyen – gyerekként jelen lenni a legalapvetőbb moziélmények egyikét jelentette számomra: a fekete-fehér otthoni tévével szemben a mozi színes volt, a képernyő hatalmas és talán az első amerikai filmem rögtön egy olyan univerzumba vitt el hat évesen, amely teljesen ismeretlen volt. Az akkori, a maihoz képest ingerszegény vizuális környezetben képileg szinte bénítólag hatott. Szünettel játszották az Új Reményt és emlékszem, hogy még a tető is kinyílt, hogy egy kis friss levegőhöz jussunk. Az újranézés fel sem merült akkoriban, a Fazekas Attila féle képregényfüzetek jelentették az újraélés egyetlen lehetőségét. De a Csillagok Háborúja ebben a formában is két részben jelent meg, ezért az Örs Vezér téri aluljáróba folyamatosan vissza kellett térnünk, hogy le ne maradjunk a második részről. Aztán a Jedi tért vissza, de a képregény már elmaradt, helyette lehetett színes, fényképes füzetet venni. Könyvekben is kiadták az egyes részeket – A Birodalom Visszavágot beszerezni szinte lehetetlen volt, csak egy unokatestvérem jóindulatának köszönhetem, hogy megvan. Az Alfa Magazinokban közölt fényképek még segítettek egy kicsit visszaemlékezni, de VHS lejátszó hiányában a ProSieben és a hasonló német kereskedelmi csatornák karácsonyi műsorsávjában, évről évre újra sugárzott adások jelentették az újboli találkozásokat a kilencvenes évek elején a trilógiával. Az „Ich bin dein Vater” típusú mondatok egyre kultikusabbá váltak a gimnáziumban, némileg hasonlóan ahhoz, ahogyan manapság a „május negyedikén találkozunk” Hunglish fordításában hangzik a „May the force be with you” óhajtó mondat.

 

1999-ben Londonban – akkoriban kint éltem –, óriási várakozással, hatalmas üdvrivalgással ujjongtunk a moziban az újra felhangzó zenére, hogy azután fokozatosan belássuk az előzménytrilógia minden egyes részekor, hogy George Lucas minden jóízlését elveszítve pénzgyárat csinált a sorozatból, többmillió gyerek meghatározó álomvilágából. Csak örülni tudtunk, hogy a Disney a közelébe sem engedte Lucast a folytatásnak és bár az új rendezőről, J. J. Abramsról nincsen kiforrott véleményünk, csak jót lehetett róla hallani, és így ő lett az új remény.

 

Ugye most arról kéne írni, hogy mit váltott ebből valóra? Csak még egy gondolat a hosszas bevezetőhöz: vajon ilyen előzményekkel mit válthatott volna nekem valóra? Csinált egy nagyon jó tempójú filmet, amelyben a rokoni szálak és az azokból fakadó bonyodalmak továbbra is meghatározóak. Lucassal szemben a forgatókönyvírók ráéreztek arra, hogy az eredeti trilógiában is a cselekményeken keresztül fejlettek fel az egyes karakterek és nem a lelki drámák patetikus nyavalygásaiban (lásd Anakin Skywalker alakításait a II. és III. részben). Nagyon jók az új karakterek és az őket eljátszó színészek, van íve a történetnek, de azért vannak teljesen agyalágyult elemek is a filmben. Hogy miért kötelező valami nagyot felrobbantani, és ráadásul hasonlóan az új James Bond filmhez, amelyben főhősünk belelő egy csőbe amelytől felrobban egy egész létesítmény, itt néhány jól elhelyezett bombától és találattól egy egész bolygó semmisül meg? Méghozzá egy olyan bolygó, amely nem mellékesen öt másikat pusztított el egyszerre (!) a film korábbi részében, minden morális rezonencia nélkül? Hogy a főgonosz egyre nagyobb és olyan A Gyűrűk Urásan ronda? A mai, vizuálisan ingergazdag világunkban szinte kizárólag a képi elemekkel keresni a lehengerlő hatást meglehetősen sablonos.

 

Abrams, mindazonáltal, maximálisan jól bánik az új technikák adta lehetőségekkel, az űrrepülőgépes hajszák helyenként lélegzetelállítóak. A Star Wars univerzumban némileg szokatlanul a humor többször is kikacsint a nézőre, akár referenciális, akár direkt poénokról legyen szó. John Williams zenéje pedig ismét mesteri, de sajnos időnként az egyetlen igazán feszültséget keltő elem. Természetesen azért ez a rész is kihagyhatatlan.