Főkép

Az egyik első gyerekkori emlékem az, amikor szüleimmel egy kohóban jártunk valahol az Északi-középhegységben, és megnéztük az üvegfúvókat. A legélesebben a fortyogó üvegre emlékszem (maga az üvegfújás mozzanata nem is igazán maradt meg), na meg azokra a földre lepotyogó, majd ott lassan megszilárduló darabokra, amelyeket aztán haza lehetett vinni, hogy a gyerek – azaz én – játszani tudjon vele. Valahogy pont ez az érzésem a legújabb Roberto Bolaño-mű, a Szülőföld kapcsán is.

 

Ezek az egy-két oldaltól harminc oldalig terjedő darabok valami nagy egészről, a Bolaño-univerzumról szakadtak le, hogy különféle formába dermedjenek, úgy, hogy (elsősorban a címadóul szolgáló ciklus esetén) még igazán a forma sem felismerhető, legfeljebb a tartalom – ami gyakorlatilag teljes egészében megegyezik bármelyik későbbi, nagyobb, híresebb vagy kidolgozottabb alkotásával a chilei zseninek. Van itt szerelem, álom, halál, testiség, költőiség, alpáriság és az az igazi egyediség, amit a 20. század végének egyik legnagyobb alkotóját jellemezte.

 

Bár eleinte kicsit húztam a számat, hogy a jó néhány híresebb, még életében megjelent műve helyett újfent a hagyatékban maradt szövegek közül kapunk válogatást, de azt kell mondanom, hogy bár néha tényleg nem lehet meghatározni, hogy mit olvasunk, de ami a szemünk elé kerül, az mégis nagyszerű. Ezekből az első kis miniatűrökből a fiatal alkotó életének korai, chilei szakasza tárul elénk: villanások piálós, lánglelkű költői összejövetelekről, szerelemről, halálról, a Bolaño életét megváltoztató puccsról... Gyakorlatilag úgy kavarognak előttünk a képek, hogy nemcsak egy nagy egész vagy egy összefüggő ciklus nem áll össze előttünk, de sokszor még az egyes írások is (szándékolt) torzóban maradnak, ám mégis kellemes utóízt hagynak.

 

A következő szakasz a „Cowboyok sírja” címet viseli, az itt szereplő négy viszonylag hosszabb lélegzetvételű írás már inkább Bolaño életének és származásának mexikói vonalát villantja fel, identitásának alakulását, furcsa viszonyát szinte soha nem látott mexikói apjával, életét ebben a merőben új közegben. Ezek a történetek már jobban hasonlítanak hagyományos értelemben vett elbeszélésekhez – kerekebbek, befejezettebbek, átláthatóbbak, mint az első ciklus írásai. Majd a kötetet egy különálló és időben később keletkezett alkotás, a „Francia horrorkomédia” zárja.

 

Azt hiszem, hogy ezt a könyvet elsősorban azok fogják értékelni igazán, akik otthonosan mozognak a Bolaño-életműben, azok, akik már elolvasták a szerző magyarul is elérhető gigantikus méretű nagyregényeit, a Vad nyomozókat vagy a 2666-ot, esetleg szerették az olyan rövidebb lélegzetvételű történeteit, mint a Távoli csillag vagy az Éjszaka Chilében. Részemről nem bántam meg – sőt –, hogy ismét elolvastam egy kevéssé ismert Bolaño-kötetet (A Harmadik Birodalom vagy A science fiction szelleme esetében már jobban rezgett a léc), ám egyúttal abban is bízom, hogy a Jelenkor most már ismét egy fajsúlyosabb darabjával rukkol elő a chilei mesternek, hisz lassan már hazánkban is kultusza lesz a fiatalon elhunyt szerzőnek.