Főkép

Pezsgő és virsli. Előbbi néhány napja már pihen a hűtőben, utóbbit életem párja javasolja a földszinti élelmiszerboltban, miután elhagyjuk Buda egyik prominens plázájának mozitermét, ahol kényelmes fotelekbe süppedve, puffra felpakolt kétballábbal igyekszik kiváltani a hajlított vászon és a Dolby Atmos hangrendszer a libabőrös „eztökjóvolt” felkiáltás és az ölből kukoricát remegve lesöprő mozdulatok tünetegyüttesét.

 

Általában szorongásközeli állapotban szoktam ücsörögni a filmek előtt, ami ellen sűrű moziba járással kúrálom magam, hátha egyszer elmúlik. Nevezhetjük ezt a hangulatot izgulásnak is, de mivel az új X-Men elég deprimálóan indul, maradnék a negatívabb megfogalmazásnál. Az ifjú Jean Grey, a későbbi Főnix eredettörténete bomlik ki a vásznon, ami nem épp egy Fecsegő tipegős gyermekkaland, de legalább a James McAvoy alakította Xavier professzor vonzáskörzetébe sodorja a kislányt, akinek telepatikus és telekinetikus képességeit valószínűleg csak a teleshoppingos múlná felül, ha hagynák telefonnal és hitelkártyával felszerelkezve egyedül tévézni. Ilyesmiről azonban szó sem lehet, van már a gyermeknek traumája elég, amit a professzor segítő szándékkal jó mentalista mesteremberként úgy körülfalaz az elméjében, hogy még Kőmíves Kelemen is elégedetten csettintve lendítené tisztelgésre utána a spatlit.

 

A történet 1992-ig ugrik előre, amikor is telefonja megint csak Xavier profnak van, ráadásul egyenesen az idősebb Bush elnökkel a vonal túlsó felén, aki a filmben elnök úrként van aposztrofálva, és az őt alakító színész sem hajaz rá külsőleg. Egyébként a mutánsok sora nem megy rosszul. Végre általános elfogadottságnak örvendenek, sőt még saját rajongótáboruk is van, amit ők különböző társadalmi szolgáltatásokkal honorálnak. Ez persze nem tetszik a csapatban mindenkinek: az alakváltó Raven Darkholme (Jennifer Lawrence), aki az ellenoldalon tevékenykedő Magneto mellől sorolt át az X-ekhez, nem tudja elfojtani magában az egykori főnökét is mételyező belső hangot, miszerint ez az egész a professzor privát ego-showja, akinek motivációi korántsem olyan nemesek, mint ahogy azt magával és környezetével elhiteti.

 

A bizalmatlan kis Jean-ből ez idő alatt Sophie Turner (a Trónok harca Sansa Starkja) kerekedett, akin épp egy csapat asztronauta élete készül állni vagy bukni. Üdítő számomra ez a múltidéző szuperhősködés, mivel rég láttam már klasszikus mentőakciót, ám Simon Kindberg író/rendező a film drámai magjának másik katalizátorát is beleburkolta ebbe a jelenetsorba, hogy megszülethessen az a Sötét Főnix, aki körül majd az események bonyolódnak. A küldetés alatt ugyanis Jean kapcsolatba kerül – mit kapcsolatba kerül, szimbiózisba lép – az univerzum egyik leghatalmasabb erejével, amitől felbomlanak tudatában a mentális fékek, és egyszerre öntik el múltjának addig ismeretlen démonjai, valamint a felfoghatatlan hatalom kezelésének teljesíthetetlennek tűnő kihívása.

 

És itt most hadd álljak meg egy szóra, mert mire ide érünk a történetben, kezd rajtam eluralkodni egy bizonyos érzés, miszerint mintha éppen az X-Men: Az ellenállás végének szellemi örökösét nézném. Azt a filmet Brett Ratner rezdezte, aki Bryan Singer-től vette át a kormányt, jókora felháborodást keltve rajongók között a történettel, amiben egyik X-et x-elik ki (elnézést kérek) a másik után. Singer aztán 2014-ben tért vissza a sorozathoz Az eljövendő múlt napjaival, majd a 2016-os Apokalipszissel, amiből nekem két dolog maradt meg: valami egyiptomi rosszarc keverte a szószt, és Olivia Munn rettenetesen dögös volt benne, mint Psziché. Míg az Eljövendő múlt kritikai és pénzügyi sikert hozott (748 millió dollár fölött világszerte), az Apokalipszist többen izzadtságszagú Marvel-kihívásnak titulálták, ami iránt már nem rajongott ennyire a kritika. Singert ezt követően hírbe hozta a #metoo, mire válaszként Who’s gonna ride your wild horses?, énekelhetné a U2, már ami az iskolapadot koptató mutáns társulat sorsát illeti.

 

Ekkor jön a képbe Simon Kindberg, aki vászonra álmodta a Főnix vízióját, és nohát, mi derül ki róla? Hogy ő írta anno többek közt Az ellenállás vége forgatókönyvét is, amit – bár nekem nem volt vele különösebb gondom – sokan, sokszor szidtak. A Sötét Főnixben Kindberg hattyúdalt énekel korábbi művének, átmentve harmadik részt történetnek főbb dilemmáit, mintha csak annak a bizonyos szempontból megbukott filmnek turkálta volna végig a zsigereit, hogy a használható részeket beillessze ebbe az új testbe. Természetesen nem ugyanazt a filmet nézzük végig újra. Számtalan fontos eltérés mellett itt be lett dobva egy földönkívüli invázió is a véleményem szerint teljesen generikus gonoszt játszó Jessica Chastain vezetésével, aki nélkül valószínűleg ugyanolyan hiteles tudott volna lenni Jean Grey / Főnix borulása, mint az idegen szolid ármánykodásával kiegészítve. Legfeljebb annyi értelmet találtam a jelenlétében, hogy általa volt kit valagon billenteni közös erővel a film végén, mely valagon billentés egyébként hihetetlenül látványosra és kreatívra sikerült. Talán részben azért, mert a film bizonyos részeit újra felvették, többek közt ezt is. Sajnos a szereplők java részének nehéz is mással magyaráznom a jelenlétét, minthogy több képességeit használó mutáns a földönkívüliek ellen látványosabb, mint a kevés, és ezen még az sem segít, hogy a főgonoszt Vuknak hívják, amit magyar nézőként innen is hálásan köszönök.

 

Pezsgő és virsli, mondom én, és hazafelé már korog a gyomrom, mert aznap csak a tortilla chips és diétás kóla keveréke töltötte el mérsékelt hatékonysággal. Nem bántó elegy egyébként, ha mindkettőből megfelelő minőséget választ az ember – a frankfurti roppan, ahol kell, a palackban erjesztett pezsgőfajtákkal pedig már kulturált árszínvonal mellett is nehéz mellé nyúlni. A kettő együtt érdekes, bár talán nem a legemlékezetesebb kombináció. A sablonízek nem merülnek feledésbe a kellemes pezsgés miatt, a végeredmény inkább átlagos, csak a has telik vele, ahogy nagyanyám szokta volt mondani. Miközben párommal koccintgatunk, a filmről is egyre kevesebb szó esik köztünk, pedig a Főnixszel lezárult egy korszak, ami a 2000-es Kívülállók óta volt része az életünknek.