Főkép

Mivel Moesko Péter elsőkötetes szerző, nem nagyon volt honnan ismernem, ám ahogy a rövidke kötet több napig tartó olvasása során az alkotó Facebook oldalát is figyeltem, pont arra jutottam, mint amiről ő értekezett: a hangja leginkább azokra a nyugati – minimalistának mondott – szerzőkére hasonlít leginkább, akikről személyes kedvenceiként mesélt. A Megyünk haza történetei olyanok, mintha egy pályakezdő Raymond Carver vagy Kjell Askildsen írta volna őket. Ez már önmagában is nagy szó, hiszen úgy érzem, hogy ez a szűkszavú, dísztelen, keveset, ám annál mélyebben mondó hang nagyon hiányzott a hazai palettáról.

 

Moesko szövegeiben nem is annyira a történetek a lényegesek, hanem a csendek, az elhallgatások, a néha végig homályban maradó, ám néha hirtelen napvilágra kerülő rejtett szálak, összefüggések, amelyek azonban jobban bevonják az olvasót a játékba, mint az óriási, „regényes” fordulatok. Talán emiatt is éreztem azt, hogy a fiatal szerző partnerként kezel minket, kimondottan sok mindent bíz ránk, és ezt a bizalmat – azt hiszem – a legtöbb olvasó meg fogja majd hálálni.

 

Az ilyen rövid szövegek megírásában éppen az a legnehezebb, hogy pontosan annyi legyen leírva, amennyi feltétlen szükséges. Se több, se kevesebb. És ezt a hihetetlenül nehezen kiszámítható arányt Moesko – egy-két apróbb megingástól eltekintve – gond nélkül eltalálja. Ahogy hiba nélküli a történetek íve is: ott lépünk be és ott hagyjuk el, ahol kell, pont annyit tudunk meg, amennyi a továbbgondoláshoz szükséges.

 

A kötet énelbeszélőinek egyenletes és visszafogott hangja, és a végig vissza-visszatérő témák, motívumok (a homoszexualitás, a különböző mértékben felbomlott családok, a korán felnőttként kezelt gyerekek) remekül tartják össze ezt a 96 oldalnyi szöveget, ám mégsem tűnnek zavaróan önismétlőnek.

 

Kimondottan furcsa hangulata van az összes történetnek, hiszen ott vannak a veszteségek, a hiányok, a többnyire fájdalmas múlt kínzó bélyege – az itt szereplő családok mindegyike valamilyen szempontból diszfunkcionális –, de végig ott van az emberi lélek legmélyén megbúvó szeretet is, ami egy-egy felejthetetlen pillanatban, egy mozdulatban, pillantásban vagy érintésben minden baj ellenére megnyilvánul. És ez valahol olyan szép, felszabadító és katartikus, hogy végül leveszi az olvasó válláról a rövidke szövegek által rárakott mázsás súlyokat.

 

Moesko Péter kimondottan életszagú, szikár és realista történetei jelen pillanatban egy kimondottan ígéretes pályát sejtetnek, és ha ez még nem is Carver vagy Askildsen szintje, de a Megyünk haza már most több, mint egy ígéretes első kötet, egy igazán kőkemény és minőségi olvasmány. Az év egyik nagy felfedezése.