Főkép

David Guymer a jóindulattal is csak közepesre sikerült hatodik rész, A hosszú háború visszhangjai után a sorozat tizedik részével tér vissza a XXX. évezred ork-humán háborújáról szóló, több szerző együttes munkájával készült űreposzhoz. Igaz ugyan, hogy az előző könyve nem nyűgözött le, de a történet olyan részéhez érkeztünk el, amit egy kicsit is tehetséges szerző – márpedig tehetségtelenek nem írnak több tucat sikeres zsáner-regényt – könnyű szerrel tud akcióval és drámával megtölteni.

 

A Bestiának pusztulnia kell és főleg a Halálőrség cselekménye ugyanis remekül megágyazott az emberiség – bátran kétségbeesettnek is nevezhető –, milliárdok által várt válaszcsapásának. A Csend Nővéreinek segítségével a Halálőrség tagjai egy ork pszí-használó, egy Veridi mysticus befogására indulnak, akinek erejét felhasználva akarnak végső csapást mérni újra a mérhetetlenül hatalmas ork erők központjára, az Ullanorra és az ott megtelepedő fővezérre, a Bestiára. A bolygó elleni első támadás már kivéreztette egyszer a birodalmi erőket, most kénytelenek mégis visszatérni a bizonytalan siker reményében, egy sokkal kisebb sereggel. Ullanor második ostroma látszólag sokkal jobban halad, mint az első próbálkozás, de ez nem sokáig marad így. A minden rosszra felkészült űrgárdisták pedig hamarosan megtapasztalhatják, hogy közel sem voltak minden rosszra felkészülve...

 

Az egyébként egész jóra sikeredett harci jelenetek mellett a kötetben a külső ellenség mellett nagyobb részt kapott a belső ellenség(esség) felszámolása is. A Terrán Koorland végre készen áll arra, hogy megszilárdítsa hatalmát – amit nem szándékozott volna megtenni, ha nem kényszerítik rá – és egy „szimpla” utolsó Birodalmi Ököl helyett igazi Szimbólumként mutasson az emberiségnek utat a jövőbe. Vagy legalább annyit elérjen, hogy a Birodalomnak legyen valamiféle jövője. A terrán játszódó intrikás, politikai részek a könyv legalább harmadát teszik ki, és bár persze nem olyan vérgőzösek, mint a fronton játszódó jelenetek, de békésnek semmiképpen sem jellemezném őket.

 

Összességében elmondható, hogy ezt a részt szintén érdemes volt elolvasni. Fontos történések gombolyították tovább az eseményeket, amik nem nélkülözték a váratlan csavarokat sem – egy nagyobb OMG! jár is a lezárásnak! Sikerült jól megvezetnie a szerzőnek, mivel kicsit azon bosszankodtam, hogy mi jut majd az utolsó két részbe, ha már ebben megoldanak mindent a Birodalom hősei… Most pedig már arra lennék kíváncsi, hogyan (kikkel) folytatódik tovább a történet ezek után.

 

Szerencsére nem kell sokat várakoznom, mert a folytatás, az Ullanor árnyéka már kapható, míg a lezárás, a Tisztogatás pedig május elején került a boltokba. Tizenkettő azért még gombócból is sok, nem még egy sorozatból, de az, hogy a Tuan kevesebb, mint három év alatt kiadta az összeset – és mellette még más regényeket is –, az elég jó tempónak mondható. 2016-ban erre az ígéretükre (havi egy Warhammer-kötet), bevallom, semmit nem adtam, most meg alig győzöm a tempót... De majd inkább összeszedem magam – ők ne változtassanak semmin!