Főkép

A sorozat kilencedik részével, a Halálőrséggel David Annandale harmadszor és egyben utoljára visszatér a humán-ork háborúról szóló, 30. évezredben játszódó, összesen tizenkét részből álló űreposzhoz. A hullámzó minőségű, de általában emelkedő tendenciát mutató sorozat eme pontján mondhatjuk, hogy „fel kellett, hogy kösse a gatyáját”, hiszen az előző rész epikus történései feladták a leckét neki – már ha célul tűzte ki maga elé, hogy A Bestiának pusztulnia kell történeti csavarját valahogy űberelni szeretné. Szerencsére megbirkózott a feladattal.

 

Az előző kötet végére a háború lezárásának esélye drasztikusan lecsökkent. Koorland legfőbb parancsnokra hárul a feladat, hogy a remény lángját valahogy felszítsa ezekben a szokásosnál is sötétebb időkben. Kezdeményezését, hogy egy káptalanokon kívüli egységet állítsanak fel a legjobb veterán űrgárdisták legjobbjaiból, hogy egymás erősségeit minél jobban ki tudják majd használni, a nagyurak fél szívvel sem nagyon akarják támogatni. Attól félnek, hogy az egység az esetleges sikere miatt majd a háború után sem lesz felszámolva és túl nagy erő lesz valaki kezében, aki fenyegetés lehet a tanács uralmára.

 

Az ötlet azonban szinte önszervező módon alulról szervezve is megvalósul. A veteránok sorra festik ősi, káptalanuk színeiben pompázó páncéljukat feketére, és megalakul a xenó fenyegetés elleni, precíziós küldetéseken bevethető (és az elkövetkező tízezer év alatt legendás hírnévre szert tevő) Halálőrség. Az egység azonban nem alkalmas arra, hogy önmagában megállítsa az ork fenyegetést, aminek vezérlő erejét a hatalmas pszi erőkkel felvértezett sámánok biztosítják. Ellenük egy módon tudják felvenni a harcot, ha megtalálják a Csend Nővéreinek rendjét, akik viszont már évezredekkel ezelőtt ismeretlen helyre távoztak az Impériumból – már ha egyáltalán léteztek bármikor is.

 

A kilencedik rész nem az epikus csataleírásaival tartja fenn az olvasó figyelmét, hanem inkább azoknak kedvez, akiket a Warhammer 40.000 univerzum története érdekel: hogyan változott a „frontvonal” az ork háborúban, hogy alakult a jelentős űrgárdista-rendek sorsa; melyik nevesített személy pontosan mikor és milyen módon veszett oda – és ehhez hasonló apróságok. A Halálőrség megalakításán túl (ez mondjuk elég lényeges a lore szempontjából) ezekből sem nyújt túl sokat, hiszen nem egy vaskos regényről beszélünk, de az mindenképpen pozitívuma, hogy unalmassá nem válik sehol.

 

A harctéri akciójelenetek rendben vannak, ahogy a politikai csatározások is érdekesek. A szereplők már régi jó ismerősök – vagyis a karakterfejlődés: nulla –, a párbeszédekkel és a prózával sincsen nagy probléma. Igazi iparosmunka tehát, amit a Warhammer-rajongók értékelhetnek inkább, nem azok, akik egy önállóan is erős, akciókban gazdag könyvet keresnének. Furcsa ugyan leírva, de nagy pozitívuma még, hogy igazi negatívum nélkül – vagyis, hogy nem akarom abbahagyni – visz közelebb a sorozat lezárásához, ami lassan belátható távolságba került, főleg, hogy a következő rész, A Dorn utolsó fia már egy ideje kapható is a boltokban.