Főkép

Előzetesen nem voltam teljesen biztos abban, hogy el akarom olvasni ezt a könyvet, mert az utolsó trilógia (Káosz és rend) a korábbiaknál kevésbé tetszett, és arra gondoltam, egy kis szünet biztosan jót tenne a szerzővel való „kapcsolatunknak”. Aztán jött a 2019-es Könyvfesztivál, készült egy interjú, aminek következtében úgy éreztem, a szerző ezen műve megérdemel egy esélyt.

 

Ilyen előzmények után vettem kézbe a regényt, ami kapásból plusz pontokkal indított, mert a borítója sokkal tetszetősebb, mint például az előbb említett trilógiához készült festmények. Visszaad valamit a csaták forgatagából, amikor összekeveredik a barát és az ellenség, harci üvöltések vegyülnek a sebesültek és haldoklók jajával. A következő pluszt azért kapta a történet, mert ezúttal szó sincs trilógiáról, egyetlen közepesen vastag kötetbe került mindaz, amit Benkő László erről a csatáról mondani akart. Mostanság valamiért kerülöm a hosszabb lélegzetű írásokat, ráadásul az esetek egy részében nem vagyok meggyőzve arról, hogy valóban érdemes három vagy több darabra bontani a cselekményt.

 

Azt gondolom, hogy a történet előnyére vált a valós eseményekről szóló korabeli és később keletkezett beszámolók, illetve krónikák hiánya. Csupán az akkori halottaskönyvek, valamint pár szűkre szabott feljegyzés áll rendelkezésünkre, és ez a tény, valamint az, hogy az ezekben szereplő helynevek mai megfelelőjéről nincs egyetértés, gyakorlatilag majdnem teljesen szabadjára engedte az író fantáziáját. Ezért aztán a könyvnek többféle olvasta van. A legszimpatikusabb – bár úgy hiszem ezzel a véleményemmel magamra maradok – értelmezés nagyjából a könyv első felére igaz, miszerint erre nyugodtan rásüthetjük a pusztai nomádos fantasy címkét, amiből ugyan szinte teljesen hiányzik a mágia, de pár elnevezés (törzsek, vezérek, helynevek) módosításával kortalanná tehető. Ha még bekerülne pár mocsári bestia, esetleg sámántámogató démon…

 

Meglepő módon, időről-időre visszaköszön a szerző romantikus regényíró mivolta – ezzel tudom a legegyszerűbben megmagyarázni a vonzalmát a szerelmespárok alkalmazása iránt. Fiatalok jönnek, és megküzdenek azért, hogy a végén egymáséi lehessenek. Mindez korabeli gyáriparos és titkárnő, akarom mondani lovászgyerek és főember lánya relációban tálalva. Nincs ezzel semmi baj, ráadásul a két szerelmes van annyira önfejű, hogy igazából egy pillanatig sem kétséges, mi lesz a kapcsolat vége (persze azért van bonyodalom és nehézség – ezzel ugye még nem árultam el sokat a sztoriról?). De azért szívesen olvasnék egyszer egy olyan Benkő László könyvet, amiből hiányzik a szerelmi szál...

 

Az eddig leírtak ellenére természetesen történelmi regényről van szó, viszont a bevezetőben említett forrásművek hiánya tényleg ösztönzően hatott a kreatív energiákra. Gyakorlatilag az derül ki, hogy szerzőnk miként képzeli el a csatát és a hozzá tartozó eseményeket (nemzetközi helyzet, belső viszonyok, a támadók felvonulása, a honvédők stratégiája stb.). Ez nem minden ponton azonos a wikipédia szövegével, gondolok itt a három csata sorrendjére – leszámítva a legfontosabb tényt, miszerint a magyar törzsek rommá verték a keleti frank seregeket, és legalább olyan hosszú távra kiható győzelmet arattak, mint amilyen Hunyadi 1456-os diadala volt.

 

Azon persze vitatkozhatunk, hogy mennyire valós a magyar törzsek fegyverzeténél a görögtüzet és a katapultokat felsorolni, és vajon mennyire hiteles a lovas nomádok mögött taligákon vonuló segítők képe, de ez igazából nem rontja a regény élvezeti értékét. Mert ennél sokkal fontosabb, ahogyan a korabeli falu hétköznapjait, a harcosok gyakorlatozását, az általuk fogyasztott ételeket leírja a szerző. Jurták és veremházak között sétálunk, magyarok, avarok, szlávok és mindenféle más náció társaságában hallgatjuk a valódi híreket és az ijesztő híreszteléseket. Találkozunk sámánnal, járunk szent ligetben, megismerünk pár szokást, nézünk halotti máglya lángjába, dühönghetünk a babonás népek butasága miatt. Bámulatos ahogyan mindezt – szinte csak mellékesen – megosztja velünk az író.

 

Gondolom dramaturgiai megfontolásból, mivel a tényleges csatáról lefolyásáról tényleg nem sokat tudunk, egy mesteri húzással nem a három napos ütközetre kerül a hangsúly, hanem az előzményekre, az évekig tartó határmenti villongásra, amikor bevásárlóközpont helyett a vitézek a határ túloldalára mentek zsákmányért, a háborús készülődésre, a felvonuló frank hadoszlopok elleni hadmozdulatokra. Szerintem nem túlzok, hogy a főerők összecsapására, ha a terjedelem negyede jut, akkor sokat mondok. Persze aki harcleírásra vágyik, az nem csalatkozik, mert ebből is van bőven a regényben, ahogy az egyik főszereplő, Karád emelkedik a ranglétrán, úgy egyre nagyobb létszámú seregek csapnak össze. Az is érdekes volt, hogy ebben a különleges helyzetben hogyan változik a társadalom mobilitása, hirtelen mindenki számára megnyílt a felemelkedés, a magasabb „kasztba” történő lépés lehetősége.

 

Kissé meglepődtem azon, hogy milyen gyakran használja Benkő László az egyes szám első személyű narrációt. Ennek előnyét remélem senkinek nem kell ecsetelnem – nemcsak a párbeszédeket, a cselekedeteket ismerjük meg így, hanem a belső gondolatokat, a ki nem mondott kommenteket is. Azért beletelt némi időbe, mire megszoktam, hogy erre a megoldásra akár két-három, egymás után következő szereplő esetében is sor kerül, vagyis az énközpontú elbeszélés megmaradt, csak már más bőrében vagyunk, és másnak a szemén keresztül látjuk az eseményeket. Nem lehetett egyszerű ezt így megírni.

 

A könyvet mindenkinek csak ajánlani tudom, mert az életmű szerintem az egyik legjobban megírt darabjáról van szó. Gyakorlatilag olvastatja magát, és mivel a lapokat nem itatták át ragasztóval, így más lehetőség nem lévén, a történetmesélés az, ami nem engedi el az olvasót, egészen az utolsó oldalig. Azt gondolom, hogy a kortárs történelmi regényírók között kevesen vannak, akik ennyire életszerűen tudják ábrázolni az ezer évvel korábbi hétköznapokat, már csak ezért is érdemes kézbe venni A pozsonyi csata című könyvet. No meg azért, mert ez volt az első, nagyobb léptékű honvédő csata, amit eleink sikerrel vívtak meg, és erre legalább annyira büszkék lehetünk, mint Hunyadira vagy a 48-as hősökre.