Főkép

A XX. század első éveiben Budapesten született, miskolci gyökerekkel rendelkező Arthur Koestler a harmincas évek elején több alkalommal a Szovjetunióba utazott, hogy tapasztalatokat szerezzen. Az ott töltött évei alatt nyitott szemmel és füllel járt és hamar rá kellett döbbennie, hogy nagy különbség van aközött, amit a sztálini rendszer kifelé láttat magáról és ami a valóság. Ez a felismerés mélyen megrendítette hitében. Csalódását az eszme iránt a tisztogatások tovább fokozták, míg - hét év kommunista mozgalmi tevékenység után - 1938-ban ki is lépett a pártból. Ez az időszak ihlette és ekkor írta meg a Sötétség délben című regényét.

 

Az eredetileg „Rubaschow” címet viselő, német nyelven íródott szöveg a II. világháború elején elveszett, és a világ egy angol fordításból ismerhette meg, amit akkori szerelme, Daphne Hardy készített. (A dolog érdekessége, hogy Hardy munkájából fordították később vissza német nyelvre.) Bart Istvánnak köszönhetően a magyar olvasók a ’80-as évektől kezdve ismerhetik a történetet, amely több kiadást is megélt. Ez a mostani különleges abból a szempontból, hogy időközben előkerült – egy zürichi könyvtárból – az eredeti kézirat, melyet Mesés Péter fordított magyar nyelvre.

 

A regény a Szovjetunióban, a sztálini tisztogatások idején játszódik, főhőse a pártfunkcionárius Rubasov, akit egyik napról a másikra letartóztatnak, bebörtönöznek és konstruált vádakkal illetnek. Rubasov alakja természetesen fiktív, azonban maga a kerettörténet, ahogyan a koncepciós perek és az azt megelőző eljárások zajlottak, valós tényeken alapul. Néhány évvel ezelőtt én pont egy koncepciós perről (Rajk László pere) írtam a szakdolgozatomat, és igyekeztem mélyen beleásni magam a témába. Most, hogy Koestler regényét olvastam, rögtön ráismertem az eljárás tipikus elemeire és örömmel tapasztaltam, hogy a szöveg hitelességéhez nem férhet kétség. De ezen ne is csodálkozzunk, hiszen maga a szerző is megjárta a börtönt, saját tapasztalatait szőtte e regény cselekményébe, amely csupán néhány napot ölel fel, és gyakorlatilag végig a börtönben játszódik.

 

Rubasovot bedugják a 404-es cellába, majd napokig magára hagyják. Letartóztatása előtti pozíciójának köszönhetően tisztában van vele, hogy mi vár rá. Míg az első kihallgatására várakozik, a szomszédos cella lakóival próbál kapcsolatot teremteni. Egy nagyon egyszerű és logikus kódrendszert használtak a börtön lakói a kommunikációra, melynek megértésében segítségünkre siet a könyv borítója. Az ábécé betűit öt sorban kell elhelyeznünk (a rabok természetesen csak képzeletben), mindegyik sorban 5-5 betű található. Az első kopogtatás azt jelzi, a kódolt betű hányadik sorban, a második pedig azt, hogy adott sorban hányadik helyen található. Ezzel a kopogtatási kódrendszerrel vette fel tehát főhősünk a kapcsolatot szomszédaival. Nem volt egyszerű dolga, személyét – érthető okokból – eléggé ellenségesen fogadták.

 

Számomra a történet egyik legérdekesebb része Rubasov első kihallgatása volt. Az ügye ugyanis nem máshoz került, mint régi barátjához, Ivanovhoz, akihez megannyi közös emlék fűzte, hiszen együtt szívták magukba a kommunista eszméket. És lám, most mint ellenségek ülnek egymással szemben. Rubasov nem is rejti véka alá a rendszerrel szembeni kritikáját (két és fél oldalon keresztül olvashatjuk a monológját, amelyben tökéletesen összefoglalja a rendszert és annak hibáit), de Ivanov tudja, hogy még hosszú időbe telik, míg a konstruált per anyaga összeáll.

 

Rubasov alakja hűen példázza a koncepciós perek áldozatait. Végigkövethetjük vívódását, a szinte szünet nélküli kihallgatásokat. Az ő esetében nem vetettek be fizikai kényszert, nem bántalmazták, egyszerűen csak alig hagyták pihenni. A kialvatlanságtól egy idő után az ember olyan idegállapotba kerül, hogy már bármit megtesz, amit mondanak neki, csak legyen már vége. Itt nem magán a cselekményen van a hangsúly, hanem azon a lelki procedúrán, amin a forradalmárból lett „bűnösnek” végig kell haladnia. Vissza-visszatérő gondolata („most megfizetek érte”) kihangsúlyozza, hogy bűnösnek tartja önmagát, de persze nem úgy és nem abban, amivel vádolják.

 

Egyetértek azzal az állítással, hogy Arthur Koestler műve kulcsregény. Bátor dolognak tartom, hogy megírta, és fontosnak, hogy minél többen megismerjék, mert a koncepciós perek áldozatairól ebben a formában és ilyen lélekbemarkolóan nem készült még szépirodalmi alkotás. Az új fordítás miatt még azoknak is ajánlom, akik már olvasták, hiszen érdekes lehet a két változatot összehasonlítani.