Főkép

A medve nem játék, tartják a székelyek, ahogy a végtelen kövek sem azok, a Bosszúállók: Végjáték pedig végképp nem, így a készítői ennek tükrében meglehetősen komolyan vették, hogy méltó módon zárják le a Marvel Cinematic Universe évtizedes munkáját. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy kevés film érkezését előzte meg akkora várakozás, mint amekkorát a rajongók mutattak a soron következő Bosszúállók mozi esetében, melyet a stúdió a végletekig fokozott a folyamatosan adagolt hírmorzsákkal és ez időközben érkező filmekkel. Hadd jegyezzem meg, hogy a cég marketingeseit is díjaznám, amiért a hollywoodi trendeket figyelmen kívül hagyva az előzetesekkel nem fosztják meg a nézőt egyetlen meglepetés örömétől sem, amiben pedig nincs hiány.

 

Az előzményként szolgáló Végtelen háborúval a stúdió igen magasra feltette magának a lécet, amit bizonyos szempontok szerint sikerült is megugrani. Látvány szinten a film természetesen a megszokott minőséget hozza, ebben nincs semmi meglepő, még 3D-re sem volt szükség ahhoz, hogy sokszor tátva maradjon a szám, s ez már annyira törvényszerű, hogy lassan említeni is fölösleges. A stúdió grafikusai a kezdetek óta maximálisan odateszik magukat, hogy elhitessék velünk, nézőkkel, hogy szuperhősök igenis léteznek, és köztünk járnak. Ezen a téren csillagos ötös, mint mindig.

 

Színészi játék – többen a szereplők közül sokadszor bújnak bosszúálló alteregójuk bőrébe, így nem csoda, hogy minden rezzenésük, apró fintoruk teljesen hiteles, volt bőven idejük a karakterük személyiségét tanulmányozni. Igaz, ezt erősíti az is, hogy néhányukat már az általuk megformált hőssel azonosítunk. Ha például Robert Downey Jr. szembejönne velem az utcán, elsőként Vasember jutna róla eszembe, ahogy Daniel Radcliffe mindig Harry marad. Hasonlóképp ugyanez elmondható Chris Evans-ről, Mark Ruffalo-ról vagy Chris Hemsworth-ről.

 

Humor tekintetében, ami a műfaj egyik igazán sarkalatos pontja, most sikerült az alkotóknak ismét brillírozni, hiszen ezúttal a legjobb helyeken helyeztek el poénbonbonokat, amiből nincs túl sok, éppen csak annyi, amennyi kell, így valóban ütősek, jókor és jól csattan mind. 

 

Az éremnek azonban két oldala van. Az igazságérzetem megköveteli, hogy ejtsek néhány szót a film negatívumairól is. Rajongóként is be kell ismernem, hogy a történetvezetés nekem egy kicsit nehezen emészthető lett. A cselekmény a titán tette utáni eseményekkel foglalkozik, de a 3 óra játékidő tetemes részében a csapat inkább csak próbálja összeszedni magát a gyászból és reménytelenségből, hogy előkészüljenek a tényleges végjátékhoz. Bevezetés és tárgyalás – nem igazán tudtam megmondani, hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik, olyan érzésem volt, mintha a film felénél még mindig csak a prológust nézném, ezt követi egy villámgyors megoldás, majd a konfliktus, rövidke keserédes katarzis, majd egy, a szokásosnál jóval hosszabb epilógus. Számos jókora kérdőjel és néhány logikai bukfenc után pedig pörög a végefőcím.

 

Nekem hiányzott belőle valami vagy valaki... Az első részben Thanos karaktere elvitte a hátán a filmet, Josh Brolin elegendő teret kapott, hogy színészi képességeit csillogtassa, megismerhettük karaktere céljait, tetteit, sorsát. Azonban a folytatásban a szupergonosz egyszerűen elenyészett a történetben, és már csak egy leküzdendő akadállyá degradálódott (persze azért így is alaposan meggyűlik vele a hőseink baja), de mégis a hódítót ezúttal kifejezetten jelentéktelennek éreztem. Talán, azt hiszem, ez okozta nekem a legnagyobb csalódást. 

 

Mégis azt mondom, alapvetően igényes munkát adtak ki a kezeik közül a stúdió tagjai, amivel méltóképpen zárták le az előzmények elvarratlan szálait. Az is kiderül, mely színészek nem írtak alá tovább – ezzel ér véget a végtelen háború, s lezárult a Marvel Cinematic Universe egy jelentős és hosszú korszaka. Ha a jövőbe tekintek, a magam részéről nagyon várom az új mozikat a 4. fázisban, viszont azt gondolom, ezután a producer, Kevin Feige valami igazán újat kell majd, hogy mutasson, mert már senki sem fogja ezeket a filmeket ugyanúgy nézni, mint korábban.