Főkép

Szerencsére elég sok olyan kortárs szerzőnk van, akire oda kell figyelni, és akinek minden egyes új könyve eseményszámba megy. Az egyik ilyen Bodor Ádám, aki nemcsak az utóbbi idők, de a magyar próza összességét tekintve is az egyik legfigyelemreméltóbb kisprózaírónk. Legjobb történetei már-már regénnyé is összeállnak, mint talán legismertebb műve, a Sinistra körzet, vagy a 2011-ben kiadott a Verhovina madarai esetében. Az utóbbi évszámból látható, hogy a most megjelent alig 150 oldalas Sehol nyolc évnyi csöndet tört meg.

 

Engem kicsit becsapott a fülszöveg, mert előzetesen arra számítottam, hogy ismét egy regénnyé összeálló művel lesz dolgom, de ebben az esetben sem egy közös pontba futó vagy onnan kiinduló történetet, sem egy egységes és körülzárt körzetet (mint a Sinistra vagy Verhovina) nem kapunk – igaz, mind a hét elbeszélés hasonló tájakon, mindig pontosan és akkurátusan leírt helyszínen játszódik, amelyek homályosan, elemeikben ismerősek lehetnek más Bodor művekből. Helyette hét kisebb-nagyobb történetszilánkot olvashatunk egy olyan vidékről, ahol végtelen számú körzet és végtelen számú nyomorúság lehetséges, és ahol bármikor bármi megtörténhet.

 

Bár említettem, hogy a tájak a maguk időtlenségével és maguk nyomorával ismerősek lehetnek bármelyik korábbi Bodor műből, de az idő (furcsa mód?) itt sem állt meg. Erre tökéletes példaként szolgál az első történet, „A Matterhorn mormotái”, melyben a tudományos területen tevékenykedő, Nyugatra is sokat utazó, és egyébként rágcsálók megfigyelésével foglalkozó elbeszélőnket felvilágosítják, hogy ebben a szép új világban bizony hozzáférhetővé váltak az ügynökakták, és mindenki elolvashatja, hogy róla mit jelentettek az álnéven futó ügynökök. Egy ilyen történet merőben idegen a már jól megszokottaktól.

 

Aztán a következőben, mely a „Paraszkíva” címet viseli, már ismét a jól ismert, határszéli és többnyire ködbe vesző tájakon járunk, ahol a narrátorunk mostohaanyja haláláról és az azt követő napról számol be nekünk. Alapvetően nem sokkal vidámabb a harmadik sztori, a „Hekk” sem, melyben világvégi telepen lakó marcona alakoknak kell főnökük, a nemrég érkezett pénzes arab parancsát teljesíteniük az előbb fagyba dermedő, majd szinte kitavaszodó tájon, hogy végül olyan tragikomikus fordulatot vegyen minden, amit nem is várt a tisztelt olvasó.

 

A többi négy is egyedi hangú, jól felépített vagy éppen ide-oda ingázó alkotás – van, amelyikben itt-ott átüt valami fanyar, kesernyés humor, és van olyan, amelyikben talán úgy ér véget a világ, hogy éppen csak az elbeszélőnknek nem tűnik fel…

 

Elmondható, hogy mind a hét történet közös vonása, hogy a halálról és / vagy a szerelemről szól, ráadásul úgy, hogy mindez roppant életszagú, és gyakran fogalmunk sincs, hogy ez az egész (még ha sokszor ismerős is) hova fog kifutni. Abban teljességgel egyet tudok érteni a fülszöveggel, hogy Bodor Ádám nem novellákat ír (mint ahogy eddig sem tette), hanem történeteket vagy még inkább történetszilánkokat mesél, melyek talán egy nagy Egészről pattantak le egykor, és amelyek néha kerekek, befejezettek, néha hiányosak, töredezettek, de mégis egyediek és jó látni (még ha valószínűleg nem a Sehol lesz az első kötet, ami beugrik róla), hogy a 83. születésnapját nemrégiben ünneplő szerző továbbra is ilyen aktív és tevékeny.