Főkép

Erlend Loe-tól legutóbb két éve vehettünk új könyvet a kezünkbe, a Doppler saga meglepetésszerűen érkező harmadik tagját. A Leltár régebben keletkezett, az ilyen szempontból is szerencsés norvégok már 2013-ban olvashatták. Nekik viszont nincs olyan kiváló fordítójuk, mint Lőrincz Balázs Bendegúz, akinek munkáját ez az újabb Loe-fordítás is dicséri.

 

Mindazonáltal feltűnő, hogy Loe már ilyen régen megírta a maga Leltárját. Ámbár ez elvileg nem önnön írói létének összegzése, hanem egy korosodó költőnőéé, akit Nina Fabernek hívnak, és akinek sosem jött össze igazán az áttörés. Ez ugye alapból kizárja, hogy Erlend önéletrajzi műve legyen, hiszen neki a Dopplerrel igazán összejött, sőt, már korábban is (már az 1996-os Naiv.Szuper sztárrá tette őt odahaza, de valamiért úgy rémlik, felénk a Dopplerrel vált közkedveltebbé, noha, nem minden sajnálkozás nélkül, azt kell, hogy mondjam, tömegek kedvence akkor sem lett).

 

Ugyanakkor ez itt Erlend Loe, korunk egyik legfurább írója (nem is külsőre, mert hát egy néha szakállas norvég nem annyira feltűnő, legyen bár vagy egy fejjel nálam is magasabb; inkább abban, amit meg ahogy ír), nála nem lehet csak úgy kijelenteni bármit. Konkrétan hülyének érzem magam, akármit írok is, mert biztosan lesz benne tévedés, meg mert Loe szemlátomást rühelli az irodalomkritikusokat, bár én nem vagyok azon a szinten, hogy annak tartsam magam, merő lelkesedésből írogatok, szóval remélem, velem sosem bánna úgy, mint egyik-másik hőse az efféle firkászokkal.

 

Szóval, Nina. A röhejes terjedelme dacára oldalak ezreit megtöltő irodalmi műveket megszégyenítően tartalmas regény pont aznap játszódik, amikor hosszú évek kihagyása után új kötete jelenik meg a költőnőnek. Boszporusz a címe, isztambuli élményei ihlették a benne rejlő költeményeket, és az már egészen korán, ha nem is reggel, de legkésőbb délelőtt kiderül, hogy a kritikusoknak nem tetszik. Sőt, egyikük egészen gyalázkodó hangnemben ír róla. Gondolhatjuk, milyen hangulatba kerül ettől szegény Nina, hát ki szeretné, hogy az alkotását csupa rosszindulattal kezeljék?! És még ki sem teszi a lábát a lakásából, máris újabb csapás éri, amit nem mondok meg, hogy mi, mert egy ily keskeny könyv cselekményéről pofátlanság lenne ennél többet elárulni. Legyen elég annyi, hogy aki már olvasott akár egyetlen Loe-könyvet is, az számíthat rá, hogy úgysem tudja előre kiszámítani, mi fog történni, kivéve, hogy hajmeresztő dolgok.

 

Minderről Loe a rá jellemző, részben minimalista, részben dokumentarista távolságtartást sugalló stílusban ír. A történet és szereplőinek abszurditását ez még inkább kiemeli, noha Loe könyveinek egyik alaptétele, hogy mérhetetlenül abszurd világban élünk mi mindannyian, legyünk bár hétköznapi kisemberek, vagy annál azért egy fejjel magasabbak, netán művészek, politikusok, vagy akármi egyebek. Abszurdok a hétköznapjaink, a környezetünk, az ország, amiben élünk (nem-nem, minden különbözőség dacára sem annyira más az élet a mi szép hazánkban, hogy a magyar olvasó fellélegezhessen, dilisek ezek a norvégok, de bezzeg mi, magyarok!), a mindennapi életet befolyásoló-mozgató írott és íratlan szabályok, és így tovább. Ja, és mi magunk is. Bocs.

 

És erről különben egész sokan írnak meg énekelnek meg festenek meg faragnak szobrot satöbbi, de ahogy Loe csinálja, arra különösképp oda kell figyelni. Nem azért, mert ő ad megoldást, amit a többiek nem, hanem mert úgy elgondolkodtat, ahogy senki más. Aki mindezekért Vonnegutot kiált, az megteheti, de hadd emlékeztessem rá, hogy Loe-nak olyan előnye van Kurttal szemben, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni: ő még él. És remélem, még nagyon sokáig fog, és írja tovább a jellemzően amilyen-rövid-olyan-ütős regénykéit, amikkel jól meghökkenti még azt is, aki, mint jómagam, tisztában van vele, hogy igen, bizony, rém abszurd egy világban élünk. Amíg meg nem halunk.