Főkép

Eltelt újabb bő két év, és megérkezett a következő Schätzing-regény. Hiába várnám olvasóként ennél gyakrabban a szerző műveit, mindig úgy gondoltam, hogy inkább szánjon rá több időt, én pedig annál izgatottabban fogom várni, milyen is lesz az a bizonyos következő. Schätzing művein általában látszik is a rászánt plusz energia, a kutatás, az utánajárás eredménye. Ezúttal viszont azt hiszem, egy lényeges szempontot kifelejtett a választott téma feldolgozásakor – ki és milyen művet írt, alkotott már korábban az öntudatra ébredő mesterséges intelligenciákról, ennek az eseménynek a bekövetkezési valószínűségeiről és az esetleges következményeiről. Mert lássuk be, azért azóta, hogy Robert A. Heinlein A Hold börtönében című regényében már érintőlegesen foglalkozott a témával (lehet, hogy van akár ennél még korábbi példa is), eltelt több mint ötven év, és időközben sokan feldolgozták már ezt a témát a tudományos fantasztikum zsánerében, és elég sokféle forgatókönyvet felvonultattak a lehetséges kimenetelekről.

 

A köszönetnyilvánítás alapján Schätzing elég változatos helyeken és emberektől tájékozódott a mesterséges intelligenciákról, de ha azt a keveset veszem alapul, amit én olvasok-látok a témában, külön kutatás nélkül, az a benyomásom, hogy ezúttal nagyon felszínesen kapargatta csak meg mindazt, ami ebben rejlik. Ha valaki előbb olvassa ezt a regényt, mint sok másik társát, valószínűleg remekül fog szórakozni, mert a benne alkalmazott megoldások érdekesek, ha az ember friss szemmel tekint rájuk. Számomra viszont nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy például egy annyira elvont és elképzelhetetlen dolgot, mint egy mesterséges intelligencia öntudatra ébredése, hányan és hányféleképpen próbálták már egy regényben elég hatásosan és jól átadni, és sajnos Schätzing messze alul maradt ebben a tekintetben. Egyszerűen túlhaladottnak éreztem mindazt, amit megfogalmaz, ezáltal pedig sajnos a fordulatok is nagyon kiszámíthatóakká váltak.

 

Ami ennél sokkal sajnálatosabb, hogy valahogy az egész regény egysége is szétzuhant. A kiindulás még teljesen rendben van, bár a kezdő fejezet kevéssé ütős kerete lett csak végül az egész történetnek, de az események egy izgalmas kalandregényhez méltó módon követik egymást. Látjuk, amint titokzatos valamik Afrikában gyilkos támadásba lendülnek az első részben, majd Luther Opoku seriffhelyettes nyomozását követhetjük egy rejtélyes haláleset kapcsán, amely hamarosan egy informatikai és technológiai gigavállalat eldugott telepére vezet, ahol gyorsan kiderül, hogy nem csak egyszerű K+F zajlik…

 

Aztán beindul az őrület, amivel nem lenne semmi probléma, de a karakterek elvesznek a könyv kétharmadánál, nagyjából a részükről mintha lezárulna ott a történet, és a későbbiekben már csak bábok csupán, az érzelmi hátterük nem kap akkora hangsúlyt, mint korábban. A tudományos-technikai és társadalmi kérdések pedig jórészt ebbe az utolsó harmadba vannak tömörítve, így ezekben sem lehet eléggé elmélyülni. A könyv utolsó fejezetei pedig egészen horrorba hajló cselekménysorral zárulnak, mintha Schätzing a lezárás írása közben látta volna épp az Expedíció filmváltozatát, és túlságosan mély benyomást tett volna rá.

 

Elemeiben egyértelműen tartalmaz mindent ez a regény is, amiért Schätzing műveit szeretni lehet: érdekes a témafelvetés, a karakterei életútjai is a megszokott módon elég különösre sikerültek, a feszültség, a furcsa lények és entitások kedvelőinek is lesz mit szeretnie ebben a kötetben is (bár a fülszöveggel ellentétben én nem hasonlítanám ezt a kötetet egyáltalán a Rajhoz semmilyen szempontból), de szerintem az általános összhangját nem sikerült az építőkockáknak ezúttal maradéktalanul megteremteni. Nem ez a kötet lesz Schätzing életművének csúcsa, aki csak most ismerkedik a szerzővel, annak előbb a Raj, a Limit vagy a Breaking News című művét ajánlanám, ki-ki válasszon ezek közül a vérmérséklete szerint. Én pedig töretlen lelkesültséggel várom a következő művet, hiszen irigylésre méltó állapot az, amikor valakinek a kevéssé jól sikerült regénye lehet A pillangó zsarnoksága – még ez is sok hasonlót simán leköröz a zsánerben.