FőképVan egy nehezen definiálható határ, ahol a műfaji történet egyszer csak túlmutat önmagán, és elkezd az adott műfaj szokvány-mondanivalójánál sokkal többről szólni. Nem egy író táncol oda-vissz ezen a határmezsgyén, a meztelen szórakoztatás és az engedmények nélküli önkifejezés közötti egyensúlyi mezőn. Az utóbbi időben sajátos alműfajok születnek az ilyen határátlépésekből, mint például a skandináv szocio-krimi – de miért pont az irodalmat kerülné el az efféle eklektika, ha már a filmen, a zenében, a tárgykultúrában egyre-másra születnek az ilyen „műfaji kombók”.
 
Az irodalom egyébként is hajlamos koronként más alapokról komolyan venni magát, avagy viccet csinálni mindenből – ponyva és „udvari költészet”, parlagiasság és emelkedettség, sci-fi és realizmus, szórakoztatás és tanulság távolsága-közelsége mint afféle pulzus lüktet az időben; mostanában megint mintha számtalan formában közelítene egymáshoz a két véglet – és nem kétlem, Frank Schätzingnak tetszene, ha az ő könyvét is efféle műfajiságán túlmutató irodalomként aposztrofálnám. Annyi apró eleme céloz erre a könyvben, számtalan igényes részlet, de ha odahelyezném az Eco vagy Norfolk fémjelezte nívós kalandirodalom, avagy mivel könyve mégiscsak fantasztikus regény: a „galaxisalkotók”, Asimov, Frank Herbert, Simmons vagy Philip K. Dick közegébe, tévednék. A Limit minden erénye mellett is pehelykönnyű amazok fényében – amíg részletgazdagsága, remek karakterei okán tartozhatna az említett körbe, a történet maga a legsimább összeesküvés-sztori, Dan Brown A Da Vinci-kódjával rokon módon papírvékony.
 
Adott egy Kínába szakadt angol kiberdetektív, Owen Jericho, akit egy fiatal lány hollétének kiderítésére kér fel annak aggódó apja. A lány, Jojo menekül valami vagy valaki elől, s ahogy a detektív egyre közelebb jut a lányhoz, úgy válik ő is űzött vaddá. Egy felkavaró titok birtokában menekülnek immár közösen a nyomukban lihegő kíméletlen gyilkosok elől, a menekülés útját hullák szegélyezik. Időközben az energiatermelés legújabb mogulja, Julian Orley szupergazdagokat és világhírű médiacelebeket utaztat a saját űrliftjén a Holdra, az ott frissen épült szállodába, azzal a nem titkolt szándékkal hogy újabb befektetőket nyerjen meg a holdi hélium-3 izotóp kitermeléséhez, a legújabb tiszta energiaforrás további diadalmenetéhez, az olajkorszak végén. Lehet, hogy a borzalmas titok összefüggésben van Orley vállalkozásaival? Idegtépő versenyfutás kezdődik az idővel, ahogy egyre több titokra derül fény, úgy gyorsulnak fel az esmények, a földön és az űrben. Hamarosan eldől, megakadályozható-e a katasztrófa, amely az egész emberiség sorsára kihatással lenne, és megmenekülnek-e hőseink.
 
Fura játékos Frank Schätzing, a Limit írója. A határok átlépéséről szóló könyve valójában nem feszeget határokat – ez az 1400 oldalas, bonyolult, párhuzamos cselekményszálakon futó történet valójában eléggé klisés cselekményi eszközkészlettel operál. Fura játékos az író, mert amíg a jövővíziója átgondolt és ötletes, a beleszőtt történet teljesen szokványos, időnként bosszantóan kiszámítható fordulatok kötelezően bonyolult egymásutánja. Nem véletlenül jellemzem a történetet fülszöveg-klisékkel. Hiába ötletes és összetett a felvezetés, a történet számtalan szála közt hiába feszülnek kötélvastag (űrlift-kábelvastag) összefüggések, ha a fordulatok elemei külön-külön már számtalan könyvben és filmen láthatók-olvashatók voltak; a beleépített fékek ugyanúgy, mint a másodpercekre kihegyezett feszültségpontok, a veszélybe kerülés-megmenekülés metódusai ugyanúgy, mint az áldozattá váláséi. Mintha a karasztrófatörténetek – főleg az „utolsó pillanatban” elemével sokat játszó filmek – eszközkészlet-katalógusának kötelező újrahasznosítását látnánk, mintha (az író által) visszatartott információ manipuláló erejének tankönyvi demonstrálása folyna.
 
Fura játékos Frank Schätzing, mert a jövővíziója viszont a maga vernegyulai módján alapos: ahogyan Jules Verne épp csak egy picit nézett előre az időben, a kora tendenciáit egy lépéssel továbbgondolva alkotta meg a „jövő” tárgykultúrájának és tudományos érdeklődésének irányait, úgy Schätzing is átgondolt, erős, valóságízű jövőt álmodik. A regény-világ az olajkorszak végének sajátos átmeneti állapotában készült pillanatfelvételnek tűnik, egyáltalán nem csodálkoznék, ha a felrajzolt jövő közlekedésének, építészetének, informatikájának, a gazdasági folyamatok és politikai játszmák hálózatának számtalan eleme úgy valósulna meg, ahogyan Schätzing képzeli regénye lapjain. Ugyanaz az aprólékos alaposság lakik a lapokon, ami a Raj című regényének is az egyik legfőbb erénye volt – sajnos az ott olvasható rendkívüli alapötlet, a globális méretű mélytengeri tudat támogató ereje nélkül. A Limitben nincs ilyen határtalan továbbgondolásra sarkalló alap-elem, a könyv sokkal inkább műfaj-határolt, de legalább a miliője rendben van.
 
Bár a műfaji kötelezők mentén alakul a szereplőgárda is, a földi „menekülő ember nyomoz” szál hipernaturálisan véres, itt-ott noárba hajló mű-volta ellenére is hamar megszerethető az azonosulásra provokáló szereplők által. A szereplői igazi „jó emberek, akikkel rossz dolgok történnek” – könnyű a bőrükbe bújni. Ráadásul remekül játszik a „nem tudjuk, ilyenek-e a kínaiak, de ilyennek képzeljük őket” sztereotípiáival. Fanyar, öngúnytól sem mentes humor lakik a jól gördülő, szellemes párbeszédekben; a kínai hatalmi viszonyok párszavas „jellemzésében” ugyanúgy, mint egy afrikai etnikai alapú, nagyhatalmak provokálta puccs leírásakor – a könyv legerősebb részei ezek a meglehetősen pontos, keserűen józan betétek, két eszeveszett menekülésbe torkolló vérengzés között. A holdi társaság is hamar szerethető szereplők személyeire bomlik, ha itt jobban ki is könyököl a sokszereplős katasztrófafilmi logika – sejteni lehet, ki hullik majd, és ki éli túl; még ha okoz is néha meglepetést a szerző egy-egy döntésével, azért a Pokoli toronytól a 2012-ig húzódó katasztrófa-történetív jól felkészít bennünket a következő oldalakon olvashatókra.
 
Mesés Péter fordítását nem az én tisztem megítélni, mivel nem tudok németül - egészében jól gördül. Viszont amellett nem mehetek el szó nélkül, hogy amikor a szerző, Schätzing a szövegben Asimov klasszikusára utal, a fordító ezt így magyarítja: „A csillagok, mint a por.” Tény, nem kötelessége a fordítónak ismerni Asimov regényét, de íratlan szabály, hogy ha egy szöveg már ismert magyarul, az efféle hivatkozást illik „odabeszélve”, a kiadásnak megfelelően fordítani: „A csillagok, akár a por.” Apróság, tudom, de amikor egy ilyen réteg-kulturális utalással ágyaz be a szerző egy „asszociációs mezőt” az olvasója számára, nem mellesleg ezzel tisztelegne a nagy íróelőd előtt, mindez az írói szándék nem valósulhat meg, ha az utalás fordítása pontatlan. Nem tudhat mindent a fordító, megengedem, de régebben ezért alkalmaztak pl. lektorokat, ugye. Kár, hogy ilyesmire ma szinte soha nem telik.
 
Mindennek ellenére bátran ajánlom azoknak, akiknek tetszett A Da Vinci-kód, vagy szeretik a kémes-összeesküvéselméletes „világsiker” jellegű könyveket, mert nem fognak csalódni benne. Még akkor is igaz mindez, ha a tapintható írói szándék a műfajon való túlmutatásra e könyvben egyáltalán nem valósult meg.