Főkép

Ritka, hogy egy magyar science fiction regény annyira időtálló és népszerű legyen, hogy kapjon egy felújított második kiadást is – márpedig az Isten gépeivel pont ez történt: megjelenésének tizedik évfordulója alkalmából egy átdolgozott változatban újra megjelent. Az igazi kérdés azonban csak ezután jön: van-e annyira hatásos az eredeti regény, hogy még ma is frissnek hasson? Tud-e még ma is annyit mutatni, hogy felvegye a versenyt a legújabb könyvekkel? Az elmúlt tíz évben ugyanis nagyon megváltozott a hazai sci-fi könyvkiadás – újabbnál újabb regények jelennek meg, tematikailag gyakorlatilag már mindent láttunk, ami foglalkoztatja a legnagyobb angolszász írókat... vajon lehet még ebben a nagyon erős mezőnyben is kiemelkedő az Isten gépei?

 

Persze én relatíve egyszerű helyzetben vagyok, hiszen nem olvastam a régi változatot, így nem is tudnám a tíz évvel korábban betöltött helye alapján megítélni az Isten gépeit. Ugyanakkor nehéz mégsem arra gondolni, hogy mikor íródott: jóval az olyan regények megjelenése előtt, mint a Diaszpóra, az Accelerando vagy a Kvantumtolvaj, vagyis amikor még egészen másként hathatott a szingularitásról úgy mesélni, mint ahogy itt Brandon Hackett teszi. Azóta nem csupán olvashattuk ezeket a könyveket, de a science fictionről való gondolkodásba is sokkal szervesebben beépült ez a koncepció – vagyis akkora újdonságként már nem igazán lehet fogadni az Isten gépeit. Még szerencse, hogy nem csak ennyiből áll a regény.

 

2046-ban járunk, közel húsz évvel a mindenki által Ugrásnak hívott esemény után, amikor is a Föld, rejtélyes módon, átkerül egy másik Naprendszerbe, egészen konkrétan egy vörös törpecsillag köré. A bolygó forgása megáll, az emberek fele az örök éjszaka világában ragad... egészen addig, amíg úgy nem dönt, hogy megindul a „napos” oldal felé. A Föld viszonyai teljesen átrendeződnek, a technikai fejlődés a koncentrálódás hatására gyorsul, megjelennek az omegák, az első mesterséges intelligenciák – és 2046-ban Szófia, az egyik első genetikailag módosított ember úgy látja, hogy nincs messze a technológiai szingularitás. Már ha tényleg be tud következni olyan mértékű és sebességű fejlődés, amit az egyszerű ember már nem tud követni...

 

Egy vörösen világító nap, mesterséges intelligenciák, egy rendkívül sokszínű társadalom, géntechnológia, anyagmanipuláció... és persze ott van a titokzatos Ugrás rejtélye is. Hackett ezúttal sem fukarkodik az ötletekkel, jóllehet mintha más nem is került volna ebbe a kétszáz oldalba. Cselekményről gyakorlatilag alig van értelme beszélni, karakterekről meg pláne nem: az események ugyanis szinte kivétel nélkül csupán megtörténnek a főszereplőkkel, nekik esélyük sincs semmit tenni érte vagy ellene. Haladunk előre az időben, a figurák egymás között beszélgetnek az aktuális technikai fejlesztésről, moralizálnak és gondolkodnak a lehetséges jövőutakon – meglehetősen szokatlan narratív megoldás ennyire passzív szereplőket bemutatni, ám kétségtelenül remekül érzékelteti a történelem viharában szenvedő kisembert, aki azt nem tudja megváltoztatni.

 

Sokkal inkább éreztem egy jövőszimulációs ötletgyűjteménynek az Isten gépeit, mint valódi regénynek, és az biztos, hogy így abszolút élvezetes olvasmány. Hackett felvázol egy fejlődési útvonalat (sőt, egy idő után nem is csupán egyet), elmélkedik következményeken, próbálja megjósolni a lehetséges folytatásokat, miközben mi emellett még a nagy rejtélyeken is izgulunk egy kicsit. Rövidsége okán nem válik zavaróvá a valódi cselekmény hiánya, ekkora terjedelemben még simán élvezetes olvasni ezt a sci-fi ötletbörzét – és vannak annyira erősek az ötletei, hogy még tíz évvel a megírása után se tudjuk, mivel fog meglepni minket a következő oldalon.

 

Mégis, ami miatt mindenképpen javaslom a sci-fi rajongóknak a kötet beszerzését, az nem feltétlenül az Isten gépei, hanem az „és más történetek mesterséges intelligenciákról”. A kiadvány tartalmaz ugyanis négy novellát, amik legalább akkora – ha nem nagyobb – élményt jelentenek, mint maga a regény. Négy teljesen más stílusú, hangulatú és koncepciójú elbeszéléséről van szó: hol viccesebb (Az utolsó író), hol líraibb (Homokba írt történet), hol egészen zseniálisan elszállt (Mesterséges istenek), hol pedig egy emberi drámán keresztül gondolkodik (Az MI-teremtő). Az azonban közös bennük, hogy mindegyik valamilyen módon a mesterséges intelligenciákkal való kapcsolatunkról, ezeknek az entitásoknak a természetéről elmélkedik, ráadásul megvan bennük az az emberi tényező, ami miatt tényleg átérezzük a problémákat, ami miatt valóban hatásosak tudnak lenni. Már csak ezek miatt is érdemes kézbe venni ezt a kötetet.