Főkép

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán” korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

 

Elena Ferrante: Az ​új név története

(Park Könyvkiadó, fordította Matolcsi Balázs)

 

A marketingesek nagyon jó munkát végeztek akkor, amikor kitalálták a Ferrante-láz (Ferrante fever) kifejezést, mert ezzel a szókapcsolattal könnyen megragadhatjuk azt a jelenséget, melynek során az ismeretlen személyazonosságú olasz írónő letarolja a világ könyvpiacait a négy kötetből álló nápolyi tetralógiájával. Minden jel szerint a Ferrante-láz hazánkban is tombol, és még én sem vagyok rá immúnis – az első könyv olvasásával ugyan nem fertőződtem meg, de azért egy olyan élménnyel gazdagodtam, ami miatt visszatértem a második kötethez, Az új név történetéhez is.

 

Ez a történet éppen ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: a két roppant különböző, ám egymáshoz ezer szállal kapcsolódó barátnő, Lila és Elena fiatal felnőttként (náluk már 16 éves koruk után erről beszélhetünk) próbál boldogulni az életüket meghatározó telep mostoha körülményei között. Elmondható, hogy az új kötetnél is ugyanazt kapjuk, mint amivel az előzőnél is találkozhattunk: nagy láttató erővel, hihetetlenül pontos jellemábrázolással, könnyed, gyorsan olvasható leírásokkal és számos élettel teli mellékszereplővel megtűzdelve kavarog vagy éppen csordogál előttünk a lányok élete.

 

Ferranténél az a jó, hogy olyan dolgokról olvashatunk, ami nem specifikusan olasz, és amit mindenki rá tud vonatkoztatni a saját életére, a saját sorsára. És amiből ebből kifolyólag mindenki le tudja szűrni a tanulságot a maga számára. Bár ezután a kötet során sem kaptam el a Ferrante-lázat, de értem, hogy mi az, ami annyi embert megbabonázott benne világszerte. Azt hiszem, hogy sok magyarázkodás és marketing már nem is kell, szépen fognak fogyni a további kötetek is idehaza.

(Bak Róbert)

 

 

Gerőcs Péter: Árvaképek

(Kalligram Kiadó)

 

„Miközben öltözködtem, és valamit pakolásztam a fiókomban, megtaláltam egy kisgyerekkori fényképemet, amit apám készített rólam nagyapámék nyaralójában, és közvetlen alatta egy másikat, amit két nappal később én magam lőttem két kislányról, a háztól nem messze.”

 

Ez a két fotó, amit a főhős megtalál, elindít benne egy emlékezéshullámot. A két lány, Réka és Lili ikertestvérek. Rövid időt tölthetett velük Tamás, de nagyon hamar kiderült, hogy őket teljesen más fából faragták, mint a félénk, visszahúzódó fiút. 

 

Azóta körülbelül két évtized telt el, Tamás sikeres portréfotós, épp egy kiállítása megnyitójára készül. A rendezvényen felfigyel egy különleges lányra, összeismerkednek. A lány titokzatos, még a nevét sem árulja el, miközben láthatóan ő nagyon sokat tud Tamásról. Minden bizonnyal ez a rejtélyesség hajtja a fiút, hogy mind több időt töltsön a lánnyal. Ám az első együtt töltött éjszaka után lehull a lepel, ami viszont csak további bonyodalmakhoz vezet.

 

A kisregény cselekménye figyelemre méltó, nem nélkülözi a csattanókat (a végkifejletben is találkozhatunk eggyel), de bennem valahogy mégis némi hiányérzet maradt, amit nem is tudok igazán megmagyarázni. A regény rövidsége minden bizonnyal zavaró volt számomra (bár közel 300 oldal, de maga a könyv elég apró, szinte zsebben elfér, úgyhogy ez csalóka), szívesen olvastam volna hosszabban. Annál is inkább, mert – ettől függetlenül – Gerőcs Pétert jó olvasni, és nagyon várom, hogy megírja végre élete nagyregényét.

(Gere Ágnes)