Főkép

Ez már a negyedik vagy ötödik olyan koncert, amikor a fellépőket ismerősként üdvözölhettem, ugyanis korábban mindkét formációnak meghallgattam az utolsó lemezét. Úgy tűnik, a Müpa világzenével foglalkozó koncertszervezőivel ugyanazokat az előadókat kedveljük, és remélem, ez a jövőben sem változik majd. Ezúttal két göröghonból érkezett együttes koncertjével kedveskedtek, köszönet érte.

 

Valamiért minden alkalommal rácsodálkozom arra a rejtélyes folyamatra, melynek során a Fesztivál Színház majdnem teljesen megtelik nézővel. Az előtérben kis túlzással még alig vagyunk tizen-huszan, de mire elkezdődik az első koncert, rendre elérjük a szinte teltházas állapotot. Most sem történt ez másként, és szokás szerint ismét sok volt a külföldi, sajnos ezúttal a fiatalok nem érdeklődtek túlságosan az esemény iránt, a közönség zömét középkorúak vagy még idősebbek tették ki.

 

Azon kissé meglepődtem, hogy elsőként Dimitris Mystakidis és társai léptek színpadra, bár kis gondolkodás után azt hiszen rájöttem a döntés logikájára – hálás dolog szomorkásabb muzsika után felvidítani az embereket, mintsem fordított irányba vezetni őket. Márpedig előzetesen azt vártam, hogy egyfajta sírva-vigadós estém lesz a rembetiko miatt, amit sokan görög bluesnak titulálnak. Szerintem azért teljesen más világ a delta-vidéki blues és a görög városi népzene, bár tény, mindkettő mögött nagyon sok szomorúság, fájdalom van, csak a rembetikóban mindezeken túl jelen van a napsütés, a büszkeség és az élet a maga teljességével.

 

Nálam nagyjából az első szám felénél működésbe lépett a zene varázsa, és a január végi zimankó helyett a kellemes görög nyárestében találtam magam, ahogy sokadmagammal ülök a tavernában, hallgatjuk a zenét, nézem a csillagokat, uzót kortyolgatok, beszélgetünk. Ezt a hangulatot, a bárok, a tavernák meghittségét teremtette meg társaival Dimitris Mystakidis.

 

Koncertjük egyértelműen a gitárzene kedvelőit repítette a mennyországba, ugyanis Mystakidis bámulatosan játszott. Azt már a korábbi lemezeinél is megállapítottam, hogy szinte buzukiként használja a hangszerét, de mindezt élőben látni és hallani – az már egészen más élmény jelentett. Csak ámultam és bámultam, hogy mi mindenre képes a gitárján. Nemcsak az a minimum húsz év gyakorlás érződött a játékán, hanem az a plusz, aminek köszönhetően egyetlen szál gitárral lekötötte a figyelmünket, és különféle érzéseket váltott ki belőlünk. Ez főként az utolsó, magányosan előadott, érzésem szerint az Amerika című lemezről eljátszott számra volt igaz – kellemesen meglepett, hogy férfias hangja mennyire illik rembetikohoz.

 

Nem sokkal korában mi járultunk hozzá a közös produkcióhoz, amikor tejes átéléssel énekeltük a refrént a „Samba Mou Xigiese” dalban. Úgy gondolom teljesítményünk mind a négy muzsikusnak elnyerte tetszését. Akárcsak az est másik csúcspontja, amikor a közönség soraiban helyet foglaló görögök gyakorlatilag Iphigenia Ioannou helyett énekeltek az egyik számban – teljesen megérdemelten kaptak hatalmas tapsot.

 

Szívesen hallgattam volna még ezt a muzsikát, de az időbeosztás miatt, úgy nagyjából nyolcvan perc után legördült a függöny.

 

A zenekar tagjai:

Dimitris Mystakidis: bozuki, ének

Iphigenia Ioannou: ének

Dimitris Pappas: gitár

Giorgos Tsalambounis: baglamas

 

 

Rövid szünet után a Loxandra Ensemble tagjai vették kézbe hangszereiket, hogy megmutassák nekünk, miként lehet a hagyományos görög dallamokat keverni a környező népek muzsikájával. Mondjuk a keleti megszólalást alapban garantálta Kyriakos Tapakis údja. Azonban a társulat legnagyobb kincsének nem ő, hanem Ria Ellinidou énekesnő hangja tekinthető, amely élőben sokkal melegebbnek, bársonyosabbnak bizonyult, mint amire a stúdiófelvételek alapján számítottam. Kár, hogy ő csupán a számok egy részénél volt jelen, az instrumentális daraboknál rendre magára hagyta a többieket. Akik vannak annyira profi zenészek, hogy ne okozzon gondot nekik az arab, török, zsidó elemek, a reggae (Giati thes na fygeis) vagy éppen a jazz (Karagouna) beépítése a kompozíciókba, és előadása élőben (mindkét nótát eljátszották a Müpában).

 

Mondjuk a számok közötti szünetek szerintem picit megakasztották a koncert lendületét, illetve a gazdagon díszített, kísérletezőbb tételek bizony megkövetelték az odafigyelést. Ezeket az apróságokat leszámítva nincs mire panaszkodnom, a folyton változó zene, az előző rembetikóhoz képest teljesen másfajta élményt nyújtott. Főként a remek ritmusszekció (Foibos Apostolidis és Dimitris Panagoulias), valamint a két frontember játéka tetszett.

 

Egy biztos, az este során jól szórakoztam, és az előzetes várakozásommal ellentétben mosolygós arccal, és nem szomorúan indultam el a hószállingózásban hazafelé. No meg azzal az elhatározással, hogy a következő napokban újra meghallgatom mindkét együttes lemezeit – mert megérdemlem.

 

A zenekar tagjai:

Nikos Angousis: klarinét, vokál

Foibos Apostolidis: ütőhangszerek

Makis Baklatzis: hegedű, ének

Ria Ellinidou: ének

Thanasis Koulentianos: kanun

Loukas Metaxas: basszusgitár és ének

Dimitris Panagoulias: ütőhangszerek

Kyriakos Tapakis: úd