Főkép

Arról, hogy Karl Ove Knausgård a kortárs világirodalom egyik legnagyobb és legnagyszabásúbb vállalkozásába fogott, mely során hat kötetben (többezer oldalon) megírta saját – valljuk be, eléggé hétköznapi – élettörténetét, már a hazai olvasók is bőven tudhatnak, ugyanis tavaly érkeztünk el idehaza a sorozat harmadik darabjához, a Játékhoz. Már az eddigi két kötet is elég komoly rajongótábort teremtett a különös norvégnek, ami áprilisban vélhetően tovább bővülhet, hiszen ő lesz a díszvendége a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak. Így, aki belevág ebbe a majd félezer oldalba, az már pontosan tudhatja, hogy mire számíthat, és bár ezúttal új fordítónk van, Patat Bence személyében, de az elbeszélői hang és a színvonal a régi.

 

A harmadik kötet ezúttal a szerző gyermek- és kamaszkorába kalauzol el bennünket, ahol nyomon követhetjük a kis Karl Ove öntudatra ébredését, majd általános iskolás éveit, hogy végül akkor búcsúzzunk el tőle, amikor örökre kilép gyermekkora világából. A Játék elsősorban az apjával való kapcsolatát állítja középpontba – aki már az első kötetben is fontos szerepet kapott, igaz, akkor már halottként, aki azonban még így sem engedte ki a karmai közül elbeszélőnket –, és aki a maga komorságával, szigorával, kiismerhetetlenségével és megkerülhetetlenségével végig beárnyékolta a ’70-es évek vidéki Norvégiájának néha napos, de többnyire viharos egét.

 

Ahogy az előző kötetekben, úgy itt is hihetetlen részletességgel és rendkívüli pontossággal körülírt pillanatok, események, helyszínek (szinte fénykép- vagy térképszerűen jelennek meg előttünk) állnak a középpontban. Ennek a technikának hála iszonyat könnyen bevonódunk a szövegbe, és szinte együtt érkezünk (késve) a kis Karl Ovéval az első nap az iskolába, együtt csavargunk a barátokkal az északi vadonban, együtt követünk el kisebb csínyeket, együtt próbálunk csajozni és mindig együtt próbáljuk megúszni a lebukást Apa előtt, akinek alig van egy-egy jó szava, és akitől többnyire egy-egy fülcsavarásra és pár napos szobafogságra futja.

 

Knausgård ezúttal is tartja magát saját énközpontú elveihez, és eszébe sem jut bemutatni, hogy ezt a testi-lelki terrort hogyan élte meg családjának másik két tagja (édesanyja és bátyja). A lényeg megint csak az ő személye és lelkivilága. Ami azért is paradox némileg, mert hiába vagyunk csak és kizárólag a tőlünk pár ezer kilométerre élő Karl Ove Knausgård utólag rekonstruált tudatában és emlékeiben, de hála a hihetetlen részletességnek és a gyakran felbukkanó, zömében a gyermekkorról szóló ragyogó esszébetéteknek, kizárt, hogy ne tudjunk jó pár eseménnyel, történéssel, szituációval azonosulni, mert a norvég van annyira jó, hogy saját élettörténetén folyton átfénylik – így vagy úgy – mindannyiunk gyermekkora.

 

Ezúttal sem kellett csalódnom Karl Ove Knausgård művében, ami minden tekintetben azonos színvonalú és felfogású folytatása a korábbi köteteknek, és mint ilyen, ezúttal sem a cselekményével nyűgöz le bennünket, hanem azzal, hogy képes egyetlen átlagember életének néhány, zömében eseménytelen pillanatában is felvillantani minden egyes ember életének egyediségét és megismételhetetlenségét, ráadásul úgy, hogy a végén a norvég sztárszerzőé helyett, óhatatlanul is a saját életünket vegyük górcső alá.