2018 legmaradandóbb könyvélményei

Ismét eltelt év – mi pedig ismét visszaemlékezünk. Én például két oknál fogva is nagyon szeretem összeállítani az ilyen év végi toplistákat: egyrészt miközben végigolvasom a szerkesztőség tagjainak „legmaradandóbb” élményeit, újfent ráébredek, hogy mennyire különbözőek is vagyunk, mennyire eltérő a véleményünk, mennyire máshogy szemléljük a világot – és hogy mennyire csodálatos is ez a különbözőség. Másrészt viszont nagyon szeretek válogatni is: ilyenkor végignézem a 2018-ban olvasott könyveim sorát, s bizony muszáj meg-megállni egy-egy címnél, és kicsit elgondolkodni, mennyire jó is volt olvasni, mennyire szerettem is belemerülni a világába. Jó újra átélni ezeket az élményeket, s bár a választás mindig nehéz, ezúttal is arra kértük a szerkesztőséget, hogy válasszák ki, melyik az a könyv, ami valamilyen indoknál fogva a „legmaradandóbb élményt” nyújtotta.

 

Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményt” látva hirtelen nem is tudom, hogy mit emeljek ki, annyira sokszínű a lista, úgyhogy talán nem túlzás azt állítani, hogy jó év van mögöttünk – de persze ki tudja, talán 2019 még jobb lesz. Hátha legalább az olvasásra több időt tudunk szakítani. (SZD)

 

 

Baranyi Katalin

 

Ivan Turgenyev: Senilia – Prózaversek
(Európa, fordította Gy. Horváth László)

2018-ban könnyű volt eldöntenem, melyik kötet volt az év olvasmánya számomra. Azonnal eszembe ötlött ez a kis, finom könyvecske, a borítóján szürke nyírfákkal. Ivan Turgenyev igazi klasszikus, 19. századi orosz író, különleges gondolkodó és pazar novellista. Nekem azonban – talán épp vitathatatlan nagysága miatt – nehezemre esett közel kerülni a művészetéhez: egészen addig, míg kezembe nem vehettem a Seniliát, vagyis időskori prózaverseinek, rövidnovelláinak, egyperceseinek, gondolatfutamainak  gyűjteményét, amely szinte minden sorával meg tudott lepni és el tudott gondolkodtatni. Aki szereti a szép, a bölcs, az önironikus, a megdöbbentő vagy az enigmatikus írásokat, biztosan kedvét leli a Gy. Horváth László avatott fordításában új életre kelő prózaversekben.

 

 

 

 

 

Galgóczi Móni

 

Auður Ava Ólafsdóttir: Hegek

(Polar Könyvek, fordította Rácz Katalin)

 

Vannak találkozások, melyek csak és kizárólag a megfelelő időben és helyen történnek meg. Nem előbb, nem később, nem máshol, akkor, ott és úgy, ahogy lenniük kell. Ez az együttállás történt meg akkor is, amikor ez a könyv és én egymásra találtunk. Nem mondom, hogy nem volt szándékos, mert igenis az volt, pedig akkor még nem is tudtam róla semmit, egyszerűen csak vonzott. Pedig nem könnyű olvasmány, sőt, eleinte kifejezetten nyomasztó, ám ahogy haladunk előre az időben, úgy jövünk rá szépen lassan, hogy bár a sebek fájdalma, a kilátástalanság, az üresség és az elveszettség érzése árad a lapokról, valójában nem ez a lényeg, hanem az, hogy az életünk során szerzett testi és lelki sebeken idővel hegek képződnek, és lassan, csendesen, szinte észrevétlenül beindul a gyógyulás. Nekünk pedig mindennél nagyobb szükségünk van erre…

 

 

Galgóczi Tamás

 

Kevin Costner – Jon Baird – Rick Ross: Utazás Shambalába (Felfedezők Társasága 1.)

(Bluemoon Könyvek, fordította Hegedűs Péter)

 

A 2018-as évben a könyvkiadók kifejezetten erős felhozatalt produkáltak, és akkor még szóba sem kerültek a képregények, pedig ott is hihetetlen bőséggel néztek szembe a rajongók (például Conan). Nekem azonban egy 2017-ben megjelent kötet megkésett elolvasása okozta a legnagyobb élményt. Az Utazás Shambalába olyan modern kalandregény, amelyben minden a helyén van: múlt században játszódó kaland, benne izgalom, titkos csoportok, pofozkodás, egzotikus helyek és megmagyarázhatatlan jelenségek sorjáznak hihetetlen bőséggel egymás után, a történet hol szöveges, hol képregényes tálalása csak fokozza az élményt. Egyetlen bajom a sztorival, hogy nincs hír a folytatásról, így a megkedvelt karakterektől egy időre el kellett búcsúznom.

 

 

 

 

Kovács Tímea

 

Margaret Atwood: A vak bérgyilkos

(Jelenkor, fordította Siklós Márta)

 

Csak hálásak lehetünk Hollywoodnak, amiért felfedezte magának Margaret Atwoodot – A szolgálólány meséje világméretű sorozatsikerének köszönhetően végre a könyvesboltok polcaira került a szerző legjobb regénye, A vak bérgyilkos új kiadása. Egy halálra készülő öregasszony naplójába rejtett, hazug patinával bevont múltidézés, mely magába foglal egy titokzatos szerelmes regényt, a főszereplő húga által írt A vak bérgyilkost, mely regényben elrejtve egy bájosan társadalomkritikus sci-fi szüzséjét is olvashatjuk. Atwood bravúrosan szövi egybe a különböző síkokat – rétegről rétegre bomlik ki előttünk a történet, és ami szokványos-tragikus családi históriának indul, az kegyetlen árulássá, borzalmas erőszakká és masszív társadalomkritikává válik. A teljes történet (már amit mi annak gondolunk…) csak akkor bomlik ki, ha mind a négy síkon egyszerre mozgunk, ha mind a négy elbeszélést azonos érvényűnek tekintjük és egymás kiegészítőiként olvassuk. Zseniálisan megkomponált, igazi bölcsészálom! Remélem, az életműkiadás lendülete kitart még egy darabig…

 

 

Lipka Bori

 

Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

(Fumax, fordította Habony Gábor)

 

Idén meglepően sok különleges és emlékezetes könyvet olvastam, de mind közül a legemlékezetesebb az év egyik első olvasmányaként Az idő gyermekei volt. Majdnem egy év távlatából (plusz két és fél Tchaikovsky-könyvvel később) még mindig lenyűgöz, hogy mennyire érzékenyen, érzékletesen és eredetien nyúl olyan nagyon is aktuális témákhoz, mint az emberség, a felelősség vagy a civilizációk életszakaszai. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a sci-fi rajongó, hanem a biológus ízeltlábú-imádó énem is sikítozva ugrált a gyönyörűségtől olvasás közben.

 

 

 

 

 

Mezei Attila

 

Steven Saylor: Caesar trónja

(Agave Könyvek, fordította Heinisch Mónika)

 

Habár ez a sokadik kötet – nem fogom összeszámolni – Steven Saylortól a Roma Sub Rosa sorozatban, még mindig lenyűgöz, valamilyen szinten megdöbbent és tud újat mondani minden aspektusában, legyen szó a ismert – vagy kevéssé ismert – történelmi tényekről, az ókori Róma mindennapjairól vagy bűnügyekről. Csak remélni tudom, hogy a szerző tartja magát jó szokásához és évente jelentkezik egy újabb kötettel, valamint bízom benne, hogy az Agave – annak rendje és módja szerint –, szinte azonnal megjelenteti magyar nyelven.

 

 

 

 

 

 

Németh Beatrix

 

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant is Completely Fine 

(magyarul: Eleanor Oliphant köszöni, jól van; Ventus Libro, fordította Szalai Virág)

 

Elképesztően bátor történet arról, ahogy valaki összeomlik, majd megpróbál felállni. És teszi mindezt finom szarkazmussal, őszinte rácsodálkozással, komikus jelnetek sokaságával. Bár, ami elsőre szarkazmusnak tűnik, valójában sok esetben tudatlanság, azon társadalmi elvárások hiánya, amit hősnőnk senkitől sem tanulhatott meg. Görbe tükör a mai társadalomról, s mint ilyenben, mindenki találni fog valamit, amivel könnyedén tud majd azonosulni. Ez is egy vicces könyv borzasztó dolgokról, de hogy ezek a dolgok nem megélt események, csupán fikciók, semmit sem von le az értékéből. Néha nevettem, máskor sírtam. Szélsőséges, az érzelmek teljes palettáját felvonultatja, és kivetíti az olvasóra. Ha egyszer belekezdtél, nem menekülhetsz, még akkor sem, ha vannak olyan pillanatok, amikor inkább félrenéznél. Angolul olvastam ugyan, mert a magyar borító borzasztóan taszított, de ha valaki nem olyan finnyás, mint jómagam, szerezze be bátran, mert megéri!

 

 

 

Scheirich Zsófia

 

Nagy Ádám (szerk.): Nevelj jedit! - A képzelet pedagógiája

(Athenaeum)

 

Idén remek termésünk volt kedvenc zsáneremben, a fantasztikus irodalomban, elég nehéz is volt kiválasztani a legesleget. Legmaradandóbb olvasmányként végül a Nagy Ádám szerkesztésében megjelent Nevelj jedit! mondom, ami a fantasztikus világok egy teljesen új aspektusát mutatta meg. A kötet szerzői egy-egy népszerű film vagy sorozat világán keresztül mutattak be különböző pedagógiai modelleket, bemutatták az adott univerzumban való működését, végül pedig mint egy alapos tanfelügyelő, összegezték a látottakat. Ezeken a szemléletes példákon keresztül pedig sokszor ismertem rá saját oktatásunk mintáira és azon pontjaira, melyeket fejleszteni kellene. Tanulságos kötet, és nem csak azoknak, akik iskolában tanítanak.

 

 

 

 

 

 

Szabó Dominik

 

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

(Typotex, fordította Patat Bence)

 

Bár gondolkodtam egy ideig, hogy Ken Liu fenomenális novelláskötete volt-e nagyobb élmény vagy inkább A halaknak nincs lábuk, de valahogy mindig az izlandi szerzőhöz tértem vissza. „Számomra mégiscsak egy fájdalmasan szép könyv” – írtam róla áprilisban, és most sem biztos, hogy jobban össze tudom szedni magam. Folyton egy Matsuo Basho haiku jut eszembe róla, amely Kányádi Sándor fordításában így hangzik: „Mintha az eresz  / alá beállnál. Ennyi / az élet csupán”. Élet és halál, Isten és ember keveredik a zord, rideg Izland embertelen tájain, érzelmek fonódnak össze olyan mélyen a szöveg költői stílusával, hogy csak elmerülünk a szavak között, és egészen az utolsó oldalig fel sem eszmélünk. (És jövőre jön Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol-trilógiája is!)

 

 

 

 

Szabó Sarolta

 

Caleb Carr: A halál angyala

(Agave Könyvek, fordította Falvay Dóra)

 

Hónapok óta töprengek, melyik olvasmányomat is kiáltsam ki az év élményének 2018-ban. Soha annyi regényt még nem olvastam, mint idén, és Carr krimijének bőven akadtak kihívói. Végül mégis A halál angyalát illeti a cím, és erre egyetlen szemtelenül szubjektív magyarázatot tudok felhozni: világéletemben ilyen krimit szerettem volna olvasni! Adott, persze, egy hátborzongató bűncselekmény-sorozat, és az elkövető kilétét felderíteni hivatott alkalmi nyomozócsapat – de nem vagyok a zsáner rajongója, nekem ez kevés lenne ahhoz, hogy igazán élvezzem az olvasást, legyen bármilyen fordulatos is a cselekmény. Amivel a regény megfogott, az a körítés: a 19. század végi New York hangulatának megjelenése; a változatos, realisztikus karakterábrázolások; a bepillantás a kriminálpszichológia születésének történetébe. Carr elérte azt, amit eddig kriminek még aligha sikerült nálam elérnie: nem kívülálló olvasóként próbáltam összerakni a kirakós darabjait. Csak remélni merem, hogy a regény folytatásában hasonló élményben lesz részem.

 

 

 

Takács Gábor

 

Dougal Dixon: Az ember után – A jövő zoológiája

(Park, fordította Makovecz Benjamin)

 

Idén jelent meg angolul új kiadása, ennek apropóján írtak róla itt, nekem pedig azonnal felcsillant a szemem. Mert én lélekben az a gyerek vagyok, aki imádja a fura lényeket, és mennyire király már, amikor a hétköznapokból ismerős állatokat, mint a nyúl, az őz vagy a menyét, teljesen más formában látjuk viszont? Nagyon szeretem azokat a könyveket, amik amellett, hogy okítják az olvasóját, még végtelenül kreatívak és szórakoztatóak is! Szemet gyönyörködtetőek a képek, a furcsa jövőbeli állatok leírása pedig nagyon jól illusztrálja a könyv elején olvasott (picit szárazabb) tényanyagot az evolúcióról, a fajok változásáról és a környezet hatásáról. Ha izgalmas könyvet akarunk a gyerekünk kezébe nyomni (amit mi is többször leveszünk a polcról), akkor próbáljuk levadászni a kötetet antikváriumokban, mert nagyon megéri! 

 

 

Uzseka Norbert

 

Craig Thompson: Blankets – Takarók

(Vad Virágok Könyvműhely, fordította Rusznyák Csaba)

 

2018 a szó szerint hihetetlen képregényes felhozatal miatt igen emlékezetes év volt, de a megannyi klasszikus és kortárs remek közül is kiemelkedett számomra a Takarók, mely az első szerelemről, a felnőtté válásról szól egészen lírai, sőt szépirodalmi módon, csak persze képekkel is. Mely képek letisztult egyszerűségükkel hatnak. Számomra a '90-es évek első felét felidéző háttér is nosztalgikus volt, de maga a történet kortalan.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vörös Eszter

 

Zachary Mason: Void Star

(Agave Könyvek, fordította Farkas Veronika)

 

Bevallom, hiába olvastam idén több jó sci-fit is, de már egy ideje ki voltam éhezve valami olyasmire, mint a Void Star. Ahogy belekezdtem az olvasásba, kis túlzással olyan volt, mint oázisra lelni a sivatag közepén. Furcsa és megosztó könyv lesz ez, mert amíg a cselekmény meglehetősen feszes és a pörgős, maga a stílus sokkal inkább elmélyedésre, töprengésre késztet – szerintem nem tanácsos kapkodva vagy csak fél szemmel figyelve olvasni. Számomra kifejezetten inspiráló élmény volt maga az olvasás, beindította a gondolataimat, eleinte azért is haladtam rémesen lassan a kötettel, mert folyamatosan elkalandoztam minden mondat után, no nem azért, mert ne lett volna érdekes, sőt! Nem bánnám, ha minden évre jutna legalább egy ilyen könyv!