Főkép

Kedves Ms. Howard,

 

Bocsássa meg, hogy ismeretlenül írok Önnek. A történtek fényében nem lehet könnyű egy idegentől érkezett levelet olvasnia; de higgye el, kérem, hogy megírására a legjobb szándék buzdított.

 

Ahhoz túlságosan is zavarban vagyok, hogy felfedjem kilétemet. Ugyanis rajongok Önért, Howard kisasszony! Az Ön cselekedetei és bátorsága dicsőségére válnak a női nemnek.

 

Most minden bizonnyal értetlenül ingatja a fejét. Hadd meséljem el önnek, hogyan szereztem tudomást tetteiről és eredményeiről.

 

Kétségtelenül tisztában van vele, hogy egykori kollégája és jó barátja, bizonyos Mr John Schuyler Moore tollat ragadott, és megcsillogtatván kiváló elbeszélői értékeit, részletes beszámolót közölt az Önök nyomozásáról annak a borzalmas sorozatgyilkosságnak ügyében, amely 1896 első felében bolygatta fel New York városát. Feltételezem, az Ön engedélyével publikálta az írást, hiszen anélkül aligha láthatott volna napvilágot.

 

Mr Moore, ahogyan már említettem, remek tollforgató; szavai engem is teljesen magukkal ragadtak. Roppant érzékletesen írja le, miként kezdődött az egész bonyodalom: hogyan verte fel hajnali édesded álmából a küldöncfiú, s vitte Dr Kreizler utasítására azonnal a helyszínre, ahol az első, de sajnos nem az egyetlen, holttestet fellelték. Itt indult hát nyomozásuk! Ekkor még sem Mr Moore – ekkor a Times bűnügyi tudósítója – sem későbbi elnökünk, Theodore Roosevelt – aki akkor rendőrfőnökként üldözte a korrupciót – nem tudhatta, mivel állnak szemben. Dr Kreizler, a kiváló pszichoanalitikus azonban gyors gondolkodásról és éleslátásról tett tanúbizonyságot, amikor felismerte, nem elszigetelt bűnesetről van szó. Ahogyan újabb áldozatok bukkantak fel, kitartott amellett, hogy ezek a szerencsétlenül járt prostituált ifjú fiúk foglalkozásuk ellenére is megérdemlik, hogy kézre kerítsék gyilkosukat.

 

A nyomozás azonban talán el sem kezdődhetett volna, ha nincsenek az Isaacson-fivérek, hiszen halottkémi ismereteik nélkülözhetetlennek bizonyultak; és nem utolsó sorban Ön, kedves Howard kisasszony. Ön több volt, mint az első női alkalmazott a rendőrségen, és több, mint egyszerű összekötő. Az Ön férfiakétól eltérő meglátásai, gondolatai igazi kincsnek bizonyultak kis csapatuk számára, ahogyan félelmet nem ismerő makacssága is, amikor cselekvésre került a sor. (Mr Moore becsületére váljék, nem hallgatta el, micsoda különbség volt alkalmanként az Ön és az ő bátorsága közt.)

 

Kérem, ne érezze, hogy Ön csupán egy mellékszereplő volt a történetben! Azonban talán egyetért velem, ha azt állítom: Dr Laszlo Keizler volt a nyomozásuk ékköve, a kérlelhetetlen racionalitás hangja, akit semmilyen borzalom nem rendített meg, és az emberi természetről alkotott elméletei segítségével, az oly borzalmas rituális gyilkosságok vizsgálatával lehetővé tette, hogy lassan egyre jobban megismerjék a gyilkost, akinek a nyomába eredtek.

 

Amennyiben ez így van, akkor pedig Mr Moore volt a nyomozás szíve és lelke, aki a tenni akarás tüzét szította Önökben. Írásában ugyan férfias tárgyilagossággal vezeti végig olvasóját az egymást követő történéseken, ám nem tudja eltitkolni, milyen mély nyomot hagytak benne a szörnyű események. Mindemellett pedig nem restell részletesen beszámolni New York korabeli viszonyairól sem, legyen szó az opera csillagairól, a művészet szervező erejéről vagy a köztisztaságról.

 

Beszámolójának fénypontját viszont kétségkívül azok a parázsló, hátborzongató, de mégis fantasztikus eszmefuttatások jelentik, amelyek során Önök öten közös erővel a gyilkos személyiségét, gondolatait, érzelmeit, gyerekkorát, motivációit igyekeztek feltérképezni.

 

Ezek a diskurzusok bizonyították számomra, milyen kiváló elmék voltak Önök mindannyian; valamint, hogy egy törékenynek hitt nő is megállja a helyét a detektívek és elmeorvosok közt – már ha nem szárnyalja időnként túl őket.

 

Ezzel zárom hát soraimat. Kérem, amennyiben bármely egykori kollégájával tartja még a kapcsolatot, ne habozzon nekik átadni határtalan csodálatomat.

 

Maradok örök híve,