Főkép

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán” korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

 

Hilary Mantel: Margaret Thatcher meggyilkolása és más történetek

(Libri Könyvkiadó, fordította Borbás Mária, Falvay Dóra és Todero Anna)


A kétszeres Booker-díjas Hilary Mantel „Tudor-trilógiájának” első két részét, a Farkasbőrbent és a Holtaknak menetét anno nagyon szerettem – frissek voltak, egészen újszerűen mutatták be a Tudor-kori politikát és társasági életet, valamint sikerrel fosztották meg VIII. Henrik és számos felesége történetét az évtizedek során rárakódott vadromantikus máztól. Máig várom a trilógia befejező részét – ha csak fele olyan remek jellemábrázolással és szellemmel sikerül bemutatni Thomas Cromwell bukását, mint Boleyn Annáét, már nyert ügye van.

 

Addig is itt egy novelláskötet – elsőre meglepő tömörségű, nyers, magányos, határterületeken játszódó írásokkal. A fülszöveg becsapós is meg nem is: a hétköznapok jelentéktelenségébe fulladó karakterek életét megváltoztató történeteket ígér, örök problémákat, kiszámíthatatlanságot, tükörbe nézést. Ám valahol pont ezek maradnak el. Hétköznapi történetek, hétköznapi alakok, semmikülönös életek. Semmikülönös novellák. Ha ez volt a cél, akkor a forma tökéletesen szolgálja a tartalmat. De sajnos ahhoz kevés, hogy jobbnál jobb olvasmányok tengerében hosszan emlékezzünk rá.

 

Ami igazán fájó, hogy Mantel történelmi regényei épp kiváló jellemábrázolásukkal tűntek ki – e novellák írásakor mintha épp a szereplői nem érdekelték volna eléggé. Erős a koncepció, mely szerint a magány, különösen a társas magány jelenségére fűzi fel eme életképeket, mégis, joggal érezhetjük: a magány itt csupán személytelen társadalmi tünet, nem élő, lélegző emberek magánya. Főként mert nem állít hatásos ellenpontot, illetve nem hagyja hatni az (egyébként olykor még hatásvadásznak is mondható) ellenpontjait: a „Téli vakáció” végén bevitt gyomros, a címadó novellában konyhánkba toppanó gyilkos vagy a „Váratlanul leáll a szív” hosszú szenvedéstörténete bőven alkalmas lenne arra, hogy kirángassa szereplőit fásultságukból. Mégsem történik semmi. Mintha valójában már semmi nem hathatna ránk. Mintha valójában már a szerző sem akarna hatni ránk. Kevés nyomasztóbb korlenyomatot olvastam mostanság.

(Kovács Tímea)

 

John Updike: Nyúlcipő

(21. Század Kiadó, fordította Gy. Horváth László)

 

Nehéz szimpatizálni egy olyan szereplővel, aki egészen egyértelműen úgy cselekszik, ahogy mi azt nem szeretnénk. Márpedig Harry „Nyúl” Angstrom még véletlenül sem akar nekünk megfelelni: elhagyja a várandós feleségét, hogy aztán az első szembejövő lány karjaiban kössön ki, nem épp a munka hőse, és azt sem lehetne rá mondani, hogy olyan barátságos az emberekkel. Középiskolai kosársikereire büszke igazán a mai napig, de azóta majd' egy évtized eltelt, és mintha a családos élet nem váltotta volna be a hozzá fűzött reményeket... nem mintha lennének valódi reményei, céljai vagy elképzelései. Éli teljesen átlagos kertvárosi, középosztálybeli életét, felelősségvállalás nélkül, lélekben még mindig középiskolás fiúként. Nem csoda, hogy nehéz vele szimpatizálni...

 

De természetesen erre nincs is szükség, egy irodalmi alaknak nem kell szerethetőnek lennie: pont elég, ha viselkedésével ráébreszt dolgokra, ha elindít olyan gondolatokat, amik egyébként nem fogalmazódnának meg bennünk. Márpedig Nyúl tipikusan olyan figura, akiről olvasva mindannyian egyként hördülünk fel: „csak nehogy ilyen ember legyen belőlem!”. Olvassuk csetlését-botlását, ahogy próbálja minél inkább kikerülni a lehetőségét is, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért és a döntéseiért (vagy a döntései hiányáért), ahogy minden megtörténik vele, ahelyett, hogy valamit csinálnia – és minden mozzanattal csak még távolabb kerül tőlünk, csak még inkább ráébredünk, hogy milyen kényelmetlen-kellemetlen is róla olvasni.

 

Ugyanakkor pont amiatt, hogy egyre távolabb került tőlem Nyúl, vált a regény egyre kevésbé érdekessé is számomra. Nem ismerős módon éreztem kényelmetlennek az olvasást (mint mondjuk Krusovszky Dénes nem-felnövő fiúkról szóló novelláinál), inkább csak fárasztott, hogy ugyanazok a köröket járjuk újra és újra – márpedig úgy érzem, én már elsőre is értettem, hova akarunk kilyukadni. Ügyesen eltalált mellékszereplői és szépen megrajzolt figurái ellenére sem lett az én könyvem, bár valószínűleg megadom az esélyt neki majd úgy tíz év múlva, hátha akkor jobban rá tudok hangolódni.

(Szabó Dominik)