Főkép

Így, az év végére nyugodt szívvel leírhatom, hogy 2018 legjobb és legjelentősebb könyvének Paul Auster legutóbbi regényét, a 4 3 2 1-et tartom, ami tökéletes tablója volt a ’60-as évek Amerikájának, és ami méltó koronája az évek óta Nobel-esélyes alkotó eddigi életművének. Miután befejeztem ezt a monstrumot, megfogadtam, hogy ha már a 21. Század Kiadó belefogott az Auster életműkiadásba, akkor én bizony az összes darabot el fogom olvasni a világszerte ismert írótól. Az első áldozatom pedig Az illúziók könyve lett.

 

Ebben a kötetben Auster újra ugyanaz az alkotó, akit már a 4 3 2 1 előtt megismertem. Vesz egy érdekes alapötletet, pár jól megrajzolt és eredeti figurát, majd egyik lehetetlen helyzetből a másikba veti őket, miközben életüket furcsa, groteszk és szinte a hihetetlenség határát súroló véletlenek irányítják, melyek újra csak a valóság képlékeny voltára hívják fel a figyelmet, és arra, hogy Auster világában – ahogy a valóságban is – gyakorlatilag minden megtörténhet.

 

A történet elején, az egyetemen tanító narrátorunkat súlyos veszteség éri: egy repülőgép-balesetben elveszíti szeretett feleségét és két gyermekét, hogy aztán súlyos depresszióba és alkoholizmusba süllyedjen. Egy véletlennek hála azonban (egy évtizedekkel azelőtt forgatott burleszkfilm hosszú idő után újra megnevetteti) fénysugár jelenik meg az alagút végén, hogy ezt követve és a film fél évszázada eltűnt szereplője nyomába eredve nemcsak saját nyomorúságából lábaljon ki, de egy nem mindennapi kaland részesévé is váljon.

 

Ha már a nyomozás célkeresztjében álló személy is színész, nem csoda, ha a mű középpontjába is a filmek, a filmkészítés és az elbeszélőnk filmezéssel kapcsolatos gondolatai kerülnek, vagy ha a szöveg is szinte mozgóképes megoldásokkal operál. A narráció során szinte magunk előtt láthatjuk a jeleneteket, vágásokat, kamerabeállításokat; sőt egész filmek szöveges leiratát is megkapjuk, ami persze igen egyedi, különös, ám annál jobban működő technika.

 

Az olvasás során meglepődtem, hogy Auster hányszor tudja elsütni a rá jellemző kliséket – mint a krimiszerű nyomozás, eltitkolt bűntények, titkos kéziratok stb. – úgy, hogy ettől még nem válik a regény egyetlen sora sem önismétlővé, unalmassá, kiszámíthatóvá, és a szerző végig le tudja kötni, és meg tudja lepni az olvasóit a valóságtól néha némileg elrugaszkodott, ám mindig kifogástalanul működő fordulataival. Ráadásul úgy tudja a végére az olvasó szívét összeszorítani és úgy tud komoly lételméleti kérdéseket felvetni, hogy közben egy pillanatra sem válik sem giccsessé, sem erőltetetté.

 

Auster ebben a művében ismét elveszejti és elringatja az olvasóit a rejtélyek tengerében, miközben egyre nyílnak a párhuzamok a könyvbéli valóság és a képzelet, a különböző időkben futó sorsok, vagy az élet, illetve a különböző filmes és irodalmi alkotások között. Amikor minden rejtély, a kirakós minden darabja a helyére kerül, megint megbizonyosodhatunk arról, hogy a New York-i szerző nem csak az egyik legjobb kortárs szerző, de az egyik legszórakoztatóbb is. Még szerencse, hogy ilyen ipari tempóban jelennek meg az új kötetei, és én még jó párat nem is olvastam közülük. Azt hiszem, hogy 2019 Auster éve (is) lesz nemcsak számomra, de még sokak számára is.