Duplacikk II. – Daniel Höra: Betolakodók

Daniel Höra német író 2001-ben kezdett publikálni hazájában: a Betolakodók című regénye a harmadik volt, amelyet a kamasz- és felnőttolvasóknak írt. Súlyos és erős olvasmány, amelyen nagyon könnyű végigérni, hiszen izgalmas és rövid. Viszont, ha befejeztük, az emléke még sokáig velünk marad. Magyar kiadása vörös-fekete borítót kapott: a fedélképén régimódi utazóbőrönd elnagyolt rajza látható. Ez a terv, Papp Rita munkája nagyon tetszik nekem, mert semmit sem árul el a kötetről, mégis mindent elmond róla. Váratlan, titokzatos és meglepő, akár a regény.

A Betolakodók hőse, a tizenöt éves Benjamin ugyanis olyasmivel szembesül, amire egyáltalán nem volt felkészülve. Egy apró németországi településen éli egyhangú kamaszéletét, s csak két dolog különbözteti meg a hozzá hasonló fiúktól. Az egyik, hogy árva: szülei meghaltak egy autóbalesetben, így a nagynénje neveli, teljesen süketen és vakon mindarra, ami az elvágyódó Benit érdekelné. A másik pedig, ami mindezzel összefügg: hogy a kitalált kis falu, Bütenow, ahol él, egy volt NDK-s település, ahol az élet még a lehetségesnél is kilátástalanabb, s ahonnan legjobb volna talán elmenekülni.

„De senki sem ment sehova – írja a könyv – mindenkinek volt háza és családja, és az itteniek, akár az öreg fák, mélyen gyökeret vertek a talajban. Az NDK idejében sokan a mezőgazdaságban dolgoztak. De amikor pár évvel a rendszerváltás után az üzemek bezártak, az utcára kerültek, és a munkaügyi hivatal bedugta őket az átképzési programba, hogy nem sokkal később megint munkanélküliek legyenek. Ugyan kinek kellett volna ennyi buszsofőr? Az volt az érzésem, hogy nálunk minden második embert buszvezetőnek képeztek ki. Bütenow – A buszsofőrök faluja – ezt kellett volna ráírni a helységnévtáblára.” – indítja a szórakoztatóan ironikus és őszinte elbeszélést Beni.

Ugyanis végig az ő hangját hallani a regényben – ő az, aki szembesül az öregséggel, a pusztulással, a reménytelenséggel. S ő az, aki először felfigyel az idegenekre. Azok a bizonyos betolakodók ugyanis városi emberek, három felnőtt és három kamasz, akik beköltöznek a régi udvarházba. Valami újat és jelentőset akarnak tenni a jövőben – átépítenek, szerveznek, lelkesednek. S azonnal pozitív példaképeivé válnak Beninek: megtanítják rá, hogy becsülje a közösség és a munka értékét, megbízzák különféle feladatokkal – a legtitokzatosabb felnőtt, Reinhold pedig mindjárt olvasmányokat ajánl a fiúnak. Így Beni számára új időszámítás kezdődik: elszántan igyekszik megfelelni új, izgalmas barátai ízlésének és elvárásainak. Ám egyre többször támadnak kétségei…

Ezért ajánlható ez a könyv gyereknek és felnőttnek egyaránt: már egy tizennégy éves is könnyen el tudja képzelni ezt a szituációt, ám egy felnőttnek is érdekes lehet látni, miként sodródik Beni olyan helyzetbe, ahova sosem kívánkozott. Ahova a megfelelési kényszer, az elfogadás és a társaság vágya, a saját kamaszvolta juttatja. A hat ember sok-sok ötlete (a közösségépítés, a faluház-felújítás, a kézimunkaszakkör, a hagyományőrző mozgalom, a biokertészet elterjesztése) ugyanis végül mégsem a várva várt szabadságot hozza el Bütenownak. Sokkal inkább börtönné alakítja a helyet: a nagyon maradi és kissé széthullóban lévő, de békés közösség lakhelyéből lassanként a szélsőjobboldali, rasszista aktivisták menedékévé válik.

Vajon hol a határ a politikai célok hangoztatása és a gyűlöletbeszéd között? Mi az igazság, mi a hazugság, mi a manipuláció és mi a rágalom? Mindezt Benjamin nézőpontján átszűrve szemlélhetjük végig: ő marad a középpont, s ő az, aki többször is megérzi, hol a határ jó és rossz között, mégsem kap segítséget a környezetétől, mert a felnőttvilág cserbenhagyja: felül a féligazságokon alapuló elméleteknek, a gyújtó hatású szónoklatoknak, a remekbeszabott retorikának, az ordas eszméknek. Mégis, talán van még remény: Beni lehet még bölcsebb, mint sok felnőtt. Ám a nonlineárisan szerkesztett történet az utolsó percig kétségek között hagyja az olvasót: vajon időben sikerül-e még megállítani az elharapózó, gyilkos erőszakot.

A hannoveri születésű Daniel Höra első magyarul megjelent regénye egyszerre olvasható példázatként és izgalmas ifjúsági regényként. Remekül illeszkedik a Scolar kiadó 2009-ben indított regénysorozatába, amelyben már olyan művek láttak napvilágot, mint a dán Janne Teller Semmi című könyve, ez a szakadék felé rohanó történet, amelyet először betiltották Dániában, aztán viszont iskolai ajánlott olvasmánnyá tették, vagy az angol elsőkönyves, Robert Williams egyszerre szomorkás és szerethető Luke és Jon-ja, egy különös barátság, a gyász és a bátorság regénye. Én a sorozatból mindeddig legjobban a német Wolfgang Herrndorf Csikk című könyvét szerettem, amely magyarul 2012-ben látott napvilágot, de idén ismét megjelent a Scolar kiadásában: ezt a könyvet nyugodtan lehet a modern, német Zabhegyezőnek nevezni. De nem azért, mert epigon, hanem mert saját jogán is fájdalmasan őszinte kamasztörténet. Egy furcsa utazás regénye, amelyre új osztálytársa hívja el a főszereplő fiút, aki magányosan küzd problémás szüleivel, a plátói szerelemmel és a felnőtté válással. Nagyon szép könyv, amelyet egyébként ugyanúgy Bán Zoltán András fordított le magyarra, mint a Betolakodókat. Nos, nálam Daniel Höra könyve most ide, a Csikk mellé zárkózott fel: bármelyiket nyugodtan és azonnal odaadnám bármelyik tizennégy éves ismerősöm kezébe.

Ezekben a könyvekben ugyanis közös, s ezért emlékeztetnek Salinger Zabhegyezőjére, hogy legalábbis látszólag ifjakról, kamaszokról szólnak, s többé-kevésbé megfelelnek a jó ifjúsági regény műfajának. Mégis valamennyi, így a Betolakodók is több annál, más: olyan mű, amely egy felnőttnek is teljes értékű, nagy olvasmányt jelenthet, s megközelíthető a felnőtt nézőpontból is. Sőt, úgy talán totálisabb...

Ahogyan a Betolakodók borítóján végül szemünkbe ötlik a horogkeresztes címke is, úgy nézhetünk szembe a regényt elolvasva alapvető kérdésekkel és tanulságokkal – úgy, hogy mindez fel sem tűnik, hiszen egy izgalmas történetet olvasunk. Legyünk akár felnőttek, akár kamaszok.

Az idézet a könyv 9. oldaláról származik.