Főkép

Már évek óta vártam arra, hogy idehaza is megjelenjen valami új, napjaink egyik legjelentősebb írójától, a legendásan lassan dolgozó Christoph Ransmayrtől, és várakozásomnak végül meg is lett a gyümölcse: alig két évvel az eredeti, német nyelvű kiadás után itt a Cox, ami a korábbi kötetekhez hasonlóan ismét egy kimondottan költői regény, és amelynek varázslatos mondatait Adamik Lajos ültette át magyar nyelvre.

 

A történet szerint a kínai Qiánlóng császár meghív négy, messze földön híres, automaták és órák építésével foglakozó angol mestert az európaiak számára felfoghatatlanul egzotikusnak tűnő birodalmába – amelyben egyszerre van jelen minden földi gazdagság és tudás, valamint a legelképesztőbb és legbrutálisabb erőszak is –, hogy azok teljesítsék furcsa kívánságait. A Tízezer év Ura ugyanis többek között olyan órákat szeretne, amelyek úgy képesek mérni az időt, ahogy azt a gyermekek érzékelik, vagy úgy, ahogy a halálra ítéltek. A derék britek pedig, a címszereplő és nemrég elhunyt gyermekét gyászoló Cox vezetésével, bele is vágnak az embert próbáló feladatba, miközben körülöttük ott kavarog vagy éppen dermed tökéletes némaságba ez a végtelenül idegen és értelmezhetetlen világ.

 

Bár a szövegben szereplő alakok és egyes események valósak, de ez a könyv nem igazán olvasható történelmi regényként, sokkal inkább egyfajta metaforaként, amelyben az óra egy metafizikai tárgy, ami nemcsak az idő kérlelhetetlen múlását jelképezi, de egyúttal magát az életet is. Azt az életet, aminek a császár jóvoltából itt bármikor vége szakadhat. Az osztrák szerző hihetetlenül ügyesen játszik az uralkodó karakterével, aki korlátlan hatalmával ott lebeg a szereplők feje felett, akinek besúgói, katonái, hivatalnokai, eunuchjai és szolgái mindenütt jelen vannak, de ő maga csak alig tűnik fel; és ha igen, akkor is csak egy alacsony, vékony, törékeny, beteges árnyalakként látjuk azt az embert, akinek egyetlen szavára megállhat az idő múlása. Ez a kettősség hihetetlen kontrasztot tud adni a szövegnek, amit egyébként számtalan módon és számtalan szemszögből olvashatunk.

 

A cselekmény felől megfigyelhetjük, hogy ebben a színpompás és tökéletesen megfestett világban milyen szabályok érvényesek. Hogy működik a napi élet a Tiltott Városban vagy a császár nyári rezidenciájában, hogyan működik egy ilyen brutális módon megfélemlített társadalom legfelsőbb szintje, hogy készülnek a különféle nemesfémekből és drágakövekből megalkotott órák és hogyan illeszkednek be ebbe az egzotikus környezetbe az angol mesterek.

 

De ha máshonnan nézzük, már az lesz fontos, hogyan viszonyul az egyes ember a valósághoz és hogyan törik meg annak fénye a saját belső tükrén (Coxnak például minden egyes történés és esemény csak és kizárólag az elvesztett lánya emlékén át értelmezhető). Vagy épp hogyan érzékeljük magát az időt?  Ransmayrnál hetek telhetnek el egy mondat alatt, míg sokszor néhány másodpercnyi esemény akár oldalakon keresztül húzódik, ami zseniális kitartott képeket és emlékezetes jeleneteket eredményez. Vagy felvetődik a klasszikus dilemma is: mi az ember? Egy automata, akinek mozgását felsőbb erők irányítják (legyen az a császár vagy az isten), vagy egy kizárólag a saját szabad akaratából cselekvő lény?

 

Bár a Cox talán nem Ransmayr legerősebb könyve, de attól még egy igazi műremek. A borító nagyon eltalált és illik a könyvhöz, a fordítás gördülékeny, a lágyan csordogáló lírai mondatok ragyogóan fejezik ki mindazt a szépséget és brutalitást, amit az Istencsászár saját gyönyörűségére megteremtett távoli országában. Emellett komoly gondolati mélységekbe visz el az alkotás, méghozzá úgy, hogy folyton fenntartja az olvasó érdeklődését az egyébként lassacskán csordogáló és nem túl fordulatos cselekmény iránt is, és az egésznek van egy olyan kissé elmosódott, de mégis lebegő hangulata, ami rendszerint a távol-keleti szerzők sajátja. Mit mondjak, így karácsony felé közeledve ez a könyv egy tökéletes ajándék lehet.