Orhan Pamuk: Az ​ártatlanság múzeuma

Aki szereti, annak Orhan Pamuk könyveivel nagyon nehéz melléfogni. Ő az az alkotó, aki gyakorlatilag minden egyes regényében hozza azt a szintet, amit a közönség elvár tőle. Ami nem is csoda, hisz ő az utóbbi idők egyik legfiatalabb Nobel-díjasa (megérdemelten), ám ez szemmel láthatóan nem tette elégedetté, hisz az első könyve a díjazás után, Az ártatlanság múzeuma, épp olyan magas színvonalú, mint a korábbiak.

Ez a kötet egy megkapó, de némileg patologikussá váló szerelem története. A gazdag családból származó Kemálnak látszólag el van rendezve az élete, a régi hagyományokhoz híven eljegyezte egy másik gazdag családból származó leányzót, Sibelt, és minden készen állna az esküvőre, amikor megismeri Füsunt, hogy vele belépjen az életébe a szerelem első látásra. Felvetődik a kérdés, hogy nyugati mintára az érzelmeket és a szerelmet válassza, vagy inkább a szokásokat és a hagyományt, ahogy keleten tennének az emberek. Kemal pedig választ, de képtelen elszakadni a szeretett nőtől, és ezután a címbéli „múzeumba” gyűjtögetni kezd mindent (képeket, leveleket, buszjegyeket, belépőket), ami valamilyen formában a szeretett lányhoz és az egykori boldogságoz köti.

Persze nem utoljára vetődik fel ez a kettősség, ugyanis Az ártatlanság múzeuma, mint minden valamirevaló Pamuk regény, a Nyugat és a Kelet között vergődő Törökország szimbóluma. Megannyi módon kerül előtérbe ez a kérdéskör: a férfiak és nők közötti különbségben, az egymást váltó kormányok ténykedéseiben, a hol erősödő, hol gyengülő világi iszlám hatásaiban, a gyakori puccsokban, és még sorolhatnám. És miközben ez a két erő egymást legyőzni képtelenül keseríti a törökök hétköznapjait a cselekmény pár évtizedében, a Nobel-díjas szerző a másik kedvenc témájának is tud hódolni, mégpedig Isztambulnak.

Ebben a féltéglányi könyvben is éppolyan nyüzsgő, életteli, színes-szagos és folyton változó ez a metropolisz, mint mondjuk az egyik kedvencemben, a Furcsaság a fejemben címűben. Az élet és az egymást követő korok úgy épülnek egymásra, olyan kibogozhatatlanul, mint csak nagyon kevés városban. Az egykori Római Birodalomtól kezdve, a keresztény Bizáncon át a jelen muszlim nagyvárosáig – így válik ez a nagyregény egy furcsa szerelmi történet mellett egy jól sikerült városregénnyé is.

Összességében azt kell mondanom, hogy Pamuk itt is hozza azt, ami miatt sokan szeretik. Bár szerintem ez a könyve is szokás szerint túl van írva, szokás szerint nem a pörgő cselekmény, hanem a melankolikus, mégis szenvedélyes hangulat viszi előre, és szokás szerint megint csak Isztambulról szól, mégis egy kellemes olvasmányélmény lehet sokaknak, akik szeretik ezt a félig európai, félig ázsiai alkotót.