Főkép

Ha valaki fellapozza Rosa Liksom Ideglenes című, tavaly megjelent prózakötetét, először azzal fog szembesülni, hogy a cím nincsen elgépelve a borítón… Ha érezni is a könyv egy- vagy néhányoldalas szövegeiben a szándékolt spontaneitást és ideiglenességet, ez a könyv mégis Ideglenes – s így egyformán szólhat idegeseknek, idegeneknek, idegengyűlölőknek és ideiglenesen idefigyelőknek. Továbbá mindenkinek, akit érdekel a körülötte létező, s sok szempontból egyáltalán nem jó felé, sőt, rossz felé haladó világ.

 

Rosa Liksom finn írónő a kötet fülén olvasható életrajza szerint 1958-ban született a lappföldi Tornio-völgy finn oldalán. Ez a mondat máris sejteti az olvasóval, hogy olyan világba kap majd betekintést, amelyiket semmiképpen sem lehet egyszerűnek nevezni. A Finn Köztársaság csak a 20. század óta létezik: a terület középkori és újkori történelme Svédországgal, a 19. századi pedig az Orosz Birodalommal kapcsolta össze. Ma is két hivatalos nyelve van: a finn és a svéd. Az ország függetlenségét csak 1917-ben kiáltották ki, s a második világháborús harcok után számos területét a Szovjetunióhoz csatolták. A Nyugat és Kelet ütközőzónájában élő finnek életének és múltjának sötét és viharos eseményei Sofi Oksanen nálunk is nagy sikert elért regényeiben is szerepelnek. A Rosa Liksom szerzőnevet használó finn írónő tehát súlyos örökséget hordoz magával.

 

Abból pedig, hogy a 2011-ben a rangos Finlandia irodalmi díjjal kitüntetett Liksomról tudható, hogy Helsinkiben, Koppenhágában és Moszkvában is járt egyetemre, nemcsak ír, hanem számos más művészeti ágban is kipróbálta magát, hiszen fest, fényképez, filmet forgat és képregényekkel is foglalkozik, továbbá fiatalon posztmodern és punk írónőként tartották számon, egyértelmű, hogy egészen különleges írói egyéniség. Nem csoda, hogy most magyarul megjelent kötete is különleges könyv.

 

Liksom 1985-től publikál novellákat és regényeket, ám pályája második felében inkább a hosszúpróza foglalkoztatta. Ezért izgalmas ez a 2014-ben megjelent gyűjtemény, amely csupa rövidprózát, karcolatot, egypercest fűz fel egymás után. Róluk a magyar olvasónak egészen biztosan azonnal Örkény István Egyperces novellák-kötete jut eszébe: Örkény révén nagyon ismerős lehet az, ahogyan Rosa Liksom emberekről mesél és emberekre néz. Illetve: ahogyan beszélteti az embereket.

 

Az Ideglenes oldalain ugyanis sokszólamú, számos nyelvi regisztert megidéző szövegekben ismerkedhetünk meg az egyedülálló anyával, a reményvesztett nyugdíjassal, a lecsúszott alkoholistával, a szeretetlen anyjával élő cinikus kamasszal, a száját befogni nem tudó taxisofőrrel, a munkanélkülivé váló munkamániással, vagy a mélyszegénységben élő megmondóemberrel… Az ő rövidebb-hosszabb panaszaik, sztorijaik, megszólalásaik, bölcselkedéseik, történeteik és vádbeszédeik egyetlen, abszolút képlékeny műfajú könyvvé kapcsolódnak össze, amelyet abszurd, huszonegyedik századi állatmesék osztanak részekre.

 

A könyv látásmódja egyedülálló – ahogyan Örkény írja saját groteszk egyperceseinek működéséről: „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.” Valahogyan így működik Rosa Liksom rövidnovelláinak a világa is: ám egy sokkal sötétebb univerzumba enged betekintést, mint Örkény történetei. Megjelenik benne a város és a vidék kibékíthetetlen ellentéte, emberek sokasága beszél el benne egymás mellett, egyesek örökre elesnek a boldogság, sőt, az élet lehetőségeitől, mások már azt sem tudják, mi a boldogság vagy az élet. Van, aki a nyomor miatt nyomorodik meg, van, aki azért, mert sötét, ferde, korlátozott vagy gyűlölettel teli gondolkodásmódja bénítja meg. A szövegeket átszövi a legfeketébb fekete humor és a nyelv bravúrossága.

 

Amelyért egyébként legalább felerészben a zseniális fordítás felel. Az eredetileg északfinn, meänkieli nyelvjárásban született kötetet Jankó Szép Yvette magyarította hihetetlenül sok ötlettel és különleges nyelvi érzékkel. Jóvoltából az Ideglenes szövegei magyarul a székely nyelvjárást és számos különféle magyar rétegnyelvet idéznek meg a városi szlengtől egészen a vidéki nyelv paródiájáig.

 

Az egész könyv egyszerre kétségbeejtő és csodálatos. Kétségbeejtő, mert ilyenek vagyunk. És csodálatos: mert mindezzel egy ilyen pompásan tükröző, hamisítatlan görbe tükörben találkozni kivételes élmény.

 

Rosa Liksom elbeszélésgyűjteménye (vagy talán, ha engedjük összefűződni, egymásnak felelni a szövegeket, regénye) számomra a tavalyi év egyik nagy kedvence. Bátran ajánlható mindenkinek, aki szívesen olvas nem hagyományos szövegeket, amelyek mégis az elbeszélő irodalom legjobb értelemben vett történetmesélő tradícióját folytatják, mégpedig összetéveszthetetlenül egyedi, huszonegyedik századi módon.