Főkép

Hosszas várakozás után nemrég megjelent végre a Delta Vision Mesterművek sorozatának egyik új kötete, a Stanley G. Weinbaum novelláit tartalmazó Kalandok a Naprendszerben. Aki nem tudná, kiről van szó, annak talán elég annyit mondani, hogy az 1930-as évek pulp („ponyva”) sci-fi korszakának egyik legkimagaslóbb alakja volt – ahogyan azt a szerkesztői előszó és a novellák előtti kis bevezetők nem győzik hangsúlyozni.

 

Weinbaum novellái, mai szemmel nézve, kifejezetten egyszerűnek tűnhetnek. Ez azonban korántsem baj: az egyszerűségükben rejlik a nagyszerűségük. Ugyanis így nem veszi el a figyelmünket a sok cicoma, és a maga valójában tudjuk tanulmányozni a nyolcvan éves novellákat és ötleteket. Bár erre az összeállításra is igaz, ami a Téridő – ugróknak című kötetre, hogy az írások egyetlen ötletre fókuszálnak és néha kissé otrombának tűnnek, azonban a novellák egy része ennek ellenére még mai fejjel is szórakoztató, a majd’ egy évszázadnyi irodalmi (és tudományos) fejlődés sem csorbította az élvezetüket. Persze ez nem minden írásnál van így, de itt lép be a másik szempont a kötet megítélésénél: az írások helye a science fiction történetében.

 

Weinbaum rövid pályafutása alatt maroknyi novellát publikált a zsánerben, ami akkoriban indult el azon az úton, aminek a mai végpontján Simmonsok, Reynoldsok és Greg Eganek állnak. A harmincas években kezdtek virágozni a színes borítójú, olcsó magazinok, amiknek szerkesztői ugyan a legritkább esetben tettek tanúbizonyságot valódi irodalmi kvalitásokról, ellenben messzemenőkig rajongtak a tudományos fantasztikumért. És Weinbaum írásai ezt a rajongást tökéletesen kielégítették. Ha elővesszük legjobb novelláit, a Marson, Vénuszon és Neptunuszon játszódó történeteket, amelyeknek főhősei idegen világok furcsa lényeit tanulmányozzák, akkor hamar világossá válhat előttünk, miért is lehetett akkora hatása Weinbaumnak: kortársai közül kevesen teremtettek ennyire érdekes, ennyire tudományosnak ható idegen világokat.

 

De más novelláinak is megvan a maguk bája. A szórakozott, önteltségében nevetséges professzor és a jámbor, a szép nőket és a szerelmet kereső ifjú három történetében az olvasó hol párhuzamos világokba kukkant be, hol az elme legmélyére merül, hol pedig a másik ember nézőpontjába tekint be (ugye mindenkinek megvan Douglas Adams MVP-je?). A többi írásban is akadnak tudományos ötletek szép számmal: a végletekig vitt alkalmazkodásnak hála elpusztíthatatlanná váló, ám velejéig gonosz szupernő és legyőzésének története; az evolúció felgyorsulása egy elhagyatott szigeten (egyfajta Doctor Moreau homage); a Plútó távoli, egzotikus világa, és végül egy kis elmélyedés a matematika rejtelmeibe. Weinbaum történeteiben mindig ott van egy, a tudományra optimistán és izgalommal tekintő elme, aki a világegyetem rejtelmeiről álmodozik, és olvasóival együtt veti bele magát az univerzum csodáiba.

 

De, és ezt nem győzöm hangsúlyozni, ezek a novellák számomra mégis inkább mint történeti érdekességek működtek. Napjainkban ugyanis a sci-fi novellák is kidolgozottabbak, pezsgőbbek, izgalmasabbak, mint akár csak fél évszázada. Weinbaum legjobb novelláin is érezni, hogy egy egészen más kor irodalmából származnak, amikor a sci-fi író már akkor elszakadt a kortársaitól merészségben, ha komoly női szereplőket tett az írásaiba, vagy hősei nem leigázandó szörnyekként tekintettek az idegenekre. Nemcsak arról van szó, hogy nagyon sok ötletet, ami ezekben a novellákban felvonul, már sablonokká koptatott az idő, hanem a mai olvasó, ha egymás mellé tesz egy kortárs írást és egy ilyen sztorit, akarva-akaratlanul is szembesül a különbségekkel. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem lehet élvezni Weinbaum írásait! Mindössze arról van szó, hogy ne várjunk olyan rétegzett, irodalmilag megkomponált, összetett történeteket, amikkel napjaink novellaírói örvendeztetik meg az embert. Akik szeretik a régi vágású, klasszikus sci-fit, azok minden bizonnyal nem egy érdekes novellát fognak találni a kötetben, aminek minden sci-fit szerető ember polcán ott a helye.