Főkép

Lucia Berlin a sokadik szerző, aki a maga korában egy szűk kört leszámítva (neves támogatója volt többek között a Nobel-díjas Saul Bellow, akinek lapjában először jelentek meg írásai) kvázi ismeretlen volt, majd a halála után egy csapásra világhíres lett. Mégpedig pont a most bemutatandó gyűjteményes kötetével, a Bejárónők kézikönyvével, amelyben fellelhető a teljes életmű kétharmada, és amely stílusában, jelentőségében leginkább Raymond Carveréhez hasonlítható.

 

Újabb közhely, hogy semelyik író nem tud igazán elszakadni saját életétől, de az amerikai szerző esetében ez fokozottan igaz. A kötetben szereplő minden egyes novella, kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) mértékben visszavezethető az írónő személyes és igen hányatott sorsához. Berlinről tudni kell, hogy fiatalkorában sokat költözött a családja a bányamérnök apa miatt (megfordultak többek között Alaszkában, Arizonában és Chilében is), ő maga egész élete során krónikus és igen fájdalmas gerincbántalmakkal, valamint roppant súlyos alkoholproblémákkal küszködött. Négy férjet és számtalan állást (volt takarítónő, ápolónő, recepciós és végül egyetemi tanár is) fogyasztott, de a nagy szenvedélyéről, az írásról – melynek témáját mindig saját életéből merítette – sosem mondott le.

 

Sajnos ebben a válogatáskötetben sehol nincs jelölve az adott novella keletkezési ideje, így csak sejteni vélem, hogy az itt szereplő írások időrendi sorrendben szerepelnek. Így jutunk el a nem túl szerető és meglehetősen sokat alkoholizáló családban értelemre lelő kislánytól, az éppen aktuális leendő ex-férjet / ex-barátot fogyasztó alkoholista nő képén át a súlyos betegsége miatt már csak oxigénpalackkal létezni tudó idő egyetemi tanárnőig. Hát, mit mondjak? Nem túl szívderítő életpálya. És mégis közös az összes történetben az, hogy történhet bármilyen szörnyűség, lehet bennük az ember bármilyen mélyen, sosem csap át kilátástalan drámába vagy szocio-horrorba, hanem mindvégig ott van benne a pozitív világlátás és a remény. A kortárs irodalomban ez igen ritka kincs.

 

De hogy néhány novelláról is ejtsek szót, az egyik kedvencem, a „Dr. H. A. Moynihan”, rögtön a kötet elején található. Ebben a történetben narrátorunk finoman szólva sem túl kedves, alkoholista nagyapja egy nap úgy dönt, hogy unokája segítségével kihúzza minden saját fogát, hogy egy azokkal tökéletesen azonos (sárga, töredezett, girbegurba) protézissel helyettesítse őket. A rendkívül plasztikus és részletező leírástól garantált, hogy minden fogorvostól rettegő olvasót kiveri a hideg verejték…

 

A kötet címadó darabja a szerző bejárónői korszakába kalauzolja az olvasókat, ahol már látszik, hogy mennyire tökéletesen működik Berlin figyelme, a széttöredezett, ugrásokkal tagolt novella apró, ám annál mélyebbre hatoló megfigyelések halmaza, melyekkel feltárja a korabeli Amerika középosztálybeli háziasszonyainak életét, és ezzel párhuzamosan mutatja be saját bejárónői sorsát is.

 

A „Tigrisharapások” egy meg nem történt abortusz leírása, amiben a gyermeküket megszülni nem akaró nők egy mocskos mexikói intézménybe kerülnek, hogy ott elvetessék a gyereküket. Ez az alig húsz oldalnyi szöveg is hihetetlenül éles szemű megfigyelőre vall (természetesen ez az egész nem működne a fordító, Bíró Júlia remek munkája nélkül), aki az emberek legapróbb rezdüléseit is észreveszi és értelmezi, és ráadásul mindezt úgy, hogy ez nem megy az olvasmányosság rovására – mindig megmarad a történet, és lehet falni egyik oldalt a másik után.

 

Lucia Berlin nemcsak az amerikai kritikusok, de az én megítélésem szerint is a huszadik század egyik legnagyobb novellistája, aki annyit meríthetett saját életéből, hogy kitelt belőle 600 oldalnyi novella. Bár a Bejárónők kézikönyve mindvégig női szemszögből, nőket érintő témákról mesél, egy pillanatra sem válik kimondott feminista kiáltvánnyá, hanem megmarad rendkívül olvasmányos, elgondolkodtató és szerethető történetek sorozatának, amiből ráadásul megviláglik előttünk ennek az igazán nagyvonalú írónőnek is az élettörténete.