Főkép

Rose Tremain művészetével jó pár éve találkoztam először, méghozzá az eddig egyetlen magyarul megjelent regénye, a Színarany kézbevételekor. Akkor azt gondoltam, hogy kapok egy igényes, ám nem túl mély romantikus kalandregényt, ami kikapcsol egy kis időre, de nem lesz maradandó élmény. Ehhez képest egy teljesen valóságos környezetbe helyezett, történetileg hiteles, jól kidolgozott karakterekkel teleszórt és életszerű, nem várt fordulatokkal operáló könyvet kaptam. Így, ha lett is volna bármi kérdésem a nemrégiben megjelent újabb Tremain-kötet, a Gustav-szonáta kapcsán (a fülszöveg alapján tudható, hogy egy újabb egész életen átívelő barátság történetéről olvashatunk, szorosan kapcsolódva a második világháborús zsidóüldözésekhez, nagy valószínűséggel kikacsintva az éppen most zajló migránsválság kérdéseire is), azt fel sem tettem, mert tudtam, hogy a szerző neve garancia arra, hogy igazi minőségi szépirodalmat kapjak.

 

Már a címből is sejthető, hogy ebben a történetben igen fontos szerepet kap a zene, ami egyébként a szerkezeten is pontosan tetten érhető. Ez a bő háromszáz oldalas „szonáta” három önmagában is megálló, kerek részből épül fel, amelyek mindegyike más hangulatú és különböző tempójú, de a végén ez a három egység mégis összeáll egy nagy egésszé, akár egy zenemű.

 

Mint írtam, ez a regény egy életen átívelő igen szoros barátság története, ám jóval több és sokrétűbb ennél. Az első egységben Gustav és Anton kapcsolatára koncentrálunk óvodáskoruktól kezdve kora kamaszkorukig. Keresve sem találhatnánk náluk eltérőbb személyiségű gyerekeket: Gustav egy visszahúzódó, és alapvetően érzelmeit, gondolatait elfojtó gyermek, aki szegényes körülmények között nő fel egy csonka családban – apja meghalt, anyja pedig egy hidegszívű és nem túl gondoskodó nő benyomását kelti –, míg Anton gazdag, törődő és kedves zsidó szülők gyermeke, aki mindent megkaphat, amire csak vágyik, és akinek a zenei karrierjéért bármit megtesz a családja.

 

A második egység visszaugrik a Gustav születését megelőző időkbe, és édesanyja, az akkor még naiv, butácska, de érző szívű fiatal lány, valamint a harmincas éveiben járó, rendőrkapitány-helyettesként dolgozó édesapja kapcsolatára koncentrál a világháború előestéjén. Az idillinek ígérkező kapcsolatot azonban néhány váratlan tett, fordulat és közös hiba, valamint a férfi által az Ausztria megszállása elől menekülő zsidókkal kapcsolatban meghozott hivatali döntés végérvényesen megváltoztatja.

 

A harmadik egységben már a középkorú Gustav és Anton lép újra színre, akik hiába éltek le egy egész életet, mindketten a múlt terheit hordozzák. Gustav nem tudja mi történt szüleivel, pontosan mit is tett apja a ’30-as évek végén, és hogyan halt meg, míg Anton képtelen belenyugodni abba, hogy nem úgy alakult zenei karrierje, mint ahogy mindenki elvárta. Mindketten szenvednek, mindkettejük ideje egyre fogy, és egyre inkább felvetődik az égető kérdés: lehetnek-e valaha boldogok?

 

Tremain művében az nyűgözött le újfent, mint ami annak idején a Színaranyban: az összes szereplő olyan gonddal és pontossággal van megrajzolva, hogy szinte lelép a lapokról. Mindegyikük motivációja, vágyai, álmai aprólékosan megrajzoltak és érthetők; gyakran kell dönteniük saját vágyaik és a mindenki által felismerhető „morális jó” között, de szerencsére emberként, és nem egy tanmese szereplőiként viselkednek – így bár döntéseik, cselekedeteik sokszor megkérdőjelezhetők, de mindig érthetők.

 

A Gustav-szonáta világa szerencsére nem sablonos, nem nyer mindig a jó, nem lehet mindent rendbe hozni, egy-egy döntés akár egy egész életet tönkre tehet, ahonnan nincs visszaút. A szereplők gyakran hibáznak, gyakran bántják a másikat, önzőek és nemtörődömök, de valahogy az egész történet mégis szép… És külön kiemelném, hogy rengeteg olyan szál, történés van, ami feladná a magas labdát, hogy az írónő egy laza csuklómozdulattal lecsapja, és meghúzza a legirodalmibb fordulatokat, de nem teszi. Ettől is lesz olyan életszagú és egyedi ez a regény. A Gusztáv-szonáta egy olyan könyv, amit tényleg mindenkinek érdemes lenne elolvasni.