Főkép

Az Északi fény (régebben: Az Úr Sötét Anyagai) trilógia minden idők egyik legsikeresebb ifjúsági kaland/fantasy sorozatának számít Nagy-Britanniában. Cikkem tárgya a második része, mely nem sokkal az első rész, Az arany iránytű végén történő események után folytatja a történetet – ám ha időben nincs is nagy ugrás, helyben annál inkább. Nehéz erről a könyvről spoiler nélkül írni, de ez megkerülhetetlen: Aranyszájú Lyra átkerült egy másik világba.

 

Ez azonban nem derül ki rögtön a regény elején. Ott először is megismerjük Will Parryt, a 12 éves fiút, aki a mi világunk Oxfordjában él, és akinek bőven van aggódnivalója. Elsősorban édesanyja miatt, de azok miatt a férfiak miatt is, akik folyton azt szeretnék megtudni Will anyukájától, hogy hova lett a fiú apja. Ezt Will is nagyon szeretné kideríteni, és részint ez sodorja őt olyan kalandokba, melyek során aztán találkozik Lyrával – de az sem a mi világunkban történik…

 

Találkozásukkor kölcsönösen megdöbbennek: a lány azon, hogy a fiúnak nincs daimónja, a fiú azon, hogy a lánynak van. S ez persze csak az első és legnyilvánvalóbb a két emberi lény közötti különbségek sorában. A regény pedig róluk is szól, de közben mozgásba lendülnek az első részben felépített, világok sorsát befolyásoló események is. Kiderül például, hogy Lord Asriel háborút tervez indítani a Fensőbbség ellen (akit a mi világunkban Istennek neveznek), és az első részben megismert, izgalmasabbnál izgalmasabb szereplők is újra felbukkannak.

 

És Pullman továbbra sem bájos kis mesét sző, hanem minden fantasztikuma mellett is valóságos, komoly, mély történetet, melyben ha meglövik az egyik pozitív szereplőt, az meg is érzi… S bár a regény végére érve még mindig csak a felénél járunk mindannak, amit Pullman el akart mesélni, s a trilógia befejezése sokkal-sokkal többet tartogat, mint a gigászi háború végkimenetelét és a megannyi szál elvarrását – azért A titokzatos késben is rengeteg minden történik. Mind a szereplőkkel, mind a megannyi világot felforgató, kolosszális cselekményben. (Amikor először olvastam, voltak pontjai, amikor legszívesebben a falhoz vágtam volna, a vége meg olyan kínkeservbe taszított, amilyet az újabb kiadások olvasóinak nem kell megélniük, hiszen nem kell várniuk a folytatásra, az is megjelent már…)

 

A címbéli titokzatos késről mit sem árulhatok el, de talán annyit még leírhatok, hogy az új szereplők között van egy Dr. Mary Malone nevű tudósnő, aki a Port kutatja a mi világunkban, és aki remek karakter, bár igazán fontos szerep csak a harmadik részben jut majd neki. Azért tartozik a kedvenceim közé, mert, különösen Lyra világának lakóihoz mérten, semmi különös nincs benne, „csupán” az embersége és az igazán jó tudósokat jellemző kíváncsisága, tudásvágya. Pullman hajlamos túltolni a tudomány iránti imádatát, a vallás és istenhit iránti kritikáját pedig néha olyan visszataszító szereplők undorító cselekedeteivel ábrázolni, hogy az már sokkal inkább manipulatív, mintsem távolságtartó, tényekre szorítkozó hozzáállás (amilyennek elvileg a tudománynak vagy a tiszta értelemnek lennie kellene), de Mary Malone karaktere pont a visszafogottságával válik szerethetővé és hitelessé.

 

A titokzatos kés sok szempontból tipikus trilógiaközepi kötet. Nagyon sok minden történik benne, nagyon sok mindenre fény derül, de még annál több szálat nyit meg a harmadik rész előtt. Nagyon bátor könyv, amennyiben nem szolgálja ki az olvasók reményeit-elvárásait (s ez a teljes trilógiára igaz), és Pullman messze több mindent szőtt bele, mint elsőre gondolnánk. A mitikus/legendás elemek, a beszédes nevek, az a felfogás, hogy a Fensőbbség és stábja a Tudástól akarja megfosztani az értelmes lényeket, mind olyasmit adnak, ami messze túlmutat a legtöbb ifjúsági/YA regényen. Kivéve persze, ha úgy állunk az ifjúsághoz, mint Pullman: teljes értékű embernek, a jövő letéteményeseinek látva őket, akiknek nemcsak, hogy van agyuk, de meg is kell őket tanítani, hogy használják.