Főkép

Philip Pullman az Északi fény (eredetiben: Az Úr Sötét Anyagai) trilógiája már több kiadást is megélt magyarul. Most annak köszönhető az új (részint átdolgozott kiadás), hogy az író végre elkészült a folytatással (ill. annak első kötete esetében az előzménnyel), amely A Por könyve trilógia nevet kapta, és első kötete, a La Belle Sauvage is októberben jelenik meg.

 

Angliában valószínűleg a Harry Potter az egyetlen ifjúsági sorozat, amely ennél is nagyobb siker volt az utóbbi évtizedekben. Az eredetileg 1995-ben, `97-ben és 2000-ben megjelent három rész egy óriási, világokon átívelő történetet mond el, melynek az egyik rétege Istenről és emberről, sorsról és szabad akaratról szól, de legalább ennyire fontos az a rétege, mely a felnőtté válásról mesél.

 

Ám Az arany iránytű című első részből ez még nem derül ki. Érzi az ember, ahogy halad előre a történetben, hogy nagy dolgok vannak készülőben, egy-egy elejtett megjegyzés talán előrevetíti, hogy milyen komoly dolgokról szól majd a folytatás, de a cselekmény minden izgalma, fordulata, szövevénye és az elgondolkodtató részek ellenére sem gondoltam volna többnek a könyvet, mint egy nagyon-nagyon jól megírt ifjúsági kalandregénynek. Annak viszont olyan jó és különleges, hogy egyben-másban felülmúlja a Potter-sorozatot is. Nem akarom mindenáron azzal összehasonlítgatni, de úgy gondolom, Pullman regénye, bár roppant gazdag, mégis takarékosabban, okosabban felépített történet (és világ), mint amaz. Nincs benne annyi sziporka, annyi cuki kis részlet, viszont ami csak benne van, annak szerepe, mondanivalója van.

 

A világ maga pedig hasonlít a miénkre, vagy amilyen Oxford és a Föld nagyjából a viktoriánus korban lehetett, de attól még egy kissé steampunkos külsőségekkel fűszerezett, alternatív világ ez. De a legfőbb különbséget és ízt az emberekben találjuk, vagy inkább rajtuk kívül: ebben a világban mindenkinek van egy daimónja, mely az emberi lélek valamilyen állat formájában megjelenő része. A daimón, amíg gyerek a hozzá tartozó ember, tudja változtatni az alakját, de amikor felnő, akkor megállapodik egy adott állatnál, mely általában tökéletesen tükrözi „gazdája” személyiségét. A daimónok beszélnek, éreznek, össze vannak kötve az emberükkel, és ez zseniális ötlet, melyre Pullman mesterien építkezik.

 

A főszereplő Lyra, egy 11 éves lányka, aki az egyik oxfordi kollégiumban él Pantalaimon nevű daimónjával, a tudósok és szolgák nevelik, mert – úgy tudja – szülei meghaltak még baba korában. Igazi csínytevő, aki ugyanolyan szenvedélyesen tör borsot a Mesterek, mint a folyón utazgató gyiptusok orra alá. Ám a történet elején kihallgat egy beszélgetést, amely nem csak az ő életét változtatja meg, de végül a világon mindenkiét, sőt. Mindennek köze van az Északi fényhez, de a címbéli műszer, a sajátosan működő, csak az értők kezében „beszélő”, „jövendőmondó” aletiométer is fontos szerepet játszik majd a történetben. Melyben aztán páncélosmedvék (panserbjorne) is felbukkannak (újabb zseniális pullmani ötlet), meg számtalan remek további szereplő, köztük a félelmetes és gyönyörű Mrs. Coulter…

 

Ennek a magyar kiadásnak a címe egyébként az amerikai kiadásból ill. a belőle készült, sajnálatosan gyenge mozifilmből lett átvéve, mert Angliában Északi fény volt a címe. Sosem felejtem el, milyen volt anno az eredeti címen megjelent második magyar kiadást kézbe venni. Szép volt a borító, rajta azzal a tárggyal, ami valóban arany iránytűnek tűnik, de akkor dobbant meg igazán a szívem, mikor azt láttam, hogy egy angol regény első fejezetének a címe: „Egy palack tokaji”. Nyomban tudtam, hogy nekem ezt el kell olvasnom, de hogy micsoda szédítő kalandok, milyen elképesztő szereplők sora vár rám, azt akkor még nem sejtettem. És, mint mondtam, ennél sokkal, de sokkal több vár az olvasóra a folytatásokban…