Czinki Ferenc: A pozsonyi metró

Legutóbb talán Mészöly Mikós Megbocsátás című kisregénye esetében éreztem azt, amit most Czinki Ferenc második kötete kapcsán: miközben elmerültem ebben a néhány tucat oldalnyi szövegben, lehet, hogy nem mindig tudtam, mit olvasok és az hová vezet, lehet, hogy rendszerint több kérdésem volt, mint válaszom, de már a befejezés előtt biztos voltam abban, hogy A pozsonyi metró egy nehezen meg- és felfejthető, miniatűr gyöngyszeme a 2017-es évnek.

 

A szerző egy ösztöndíjnak hála tölthetett el egy rövidebb időt Pozsonyban, és szó szerint az utcán sétálgatva állt benne össze kötetének cselekménye, struktúrája. Ez érződik is a szövegen, ugyanis az többnyire egymáshoz lazán kapcsolódó epizódok, történetszilánkok, pontos megfigyelések halmaza, melyek bár ezerféleképpen kötődnek egymáshoz, számtalan kód, utalás segítségével indulhatunk a megfejtésükre – de végül mégsem állnak össze egy nagy, kerek egésszé. Ami ugyanakkor most korántsem hiba, inkább erény.

 

De hogy azért mondjak is valamit a cselekményről: az egyik szálon a szöveget lejegyző magyar író bolyong Pozsony utcáin 2014-ben, ismerkedik a várossal, rácsodálkozik egy-egy épületre, alakra, történésre, de igazából otthon érzi magát, mert ugyanúgy Közép-Kelet-Európában van, mint amit otthon is megszokott. Egy kocsmában (hol máshol?) ismerkedik meg az Adatközlővel, aki egy 1983-as különös esetről számol be neki, ami a szöveg rövidsége ellenére is zseniálisan lassan bomlik ki előttünk, hogy a két idősík között váltogatva egyre közelebb kerüljünk az egyre rejtélyesebbé és megfoghatatlanabbá váló történtekhez.

 

A pozsonyi metrónak nemhogy követhető és a végén tökéletesen összeálló története nincs, de még csak műfajilag sem egységes. Epizódonként változik itt minden: egy szociográfiai leírás után jöhet egy misztikus eset, majd a kortárs rögvalóság után a görög mitológia. Ezen a 78 oldalon szinte mindenbe belekóstolunk, ami a közép-kelet-európai térség irodalmát jellemzi: misztikumba, mágiába, realizmusba. A Czinki által használt, többnyire tőmondatokból építkező nyelv ráadásul sokszor közelebb is van a lírához, mint a prózához, így talán még élvezetesebb olvasni egy-egy bekezdést. Amelyekben néhány mondatban olyan pontos megfigyeléseket tesz, amin muszáj elgondolkodni. Itt például a „nyugati” és „keleti” európaiak gondolkodásának különbözőségéről van szó:

 

„A metróból fölfelé észreveszem, amint egy lány megtorpan a peronon, valamiben talán meg is botlik, mindenesetre kizökken a magabiztos, jó kedélyű bécsi lendületéből. Egy kulcscsomó. És sehol senki. Körbejárja, gondolkodik, mi legyen vele. Én is gondolkodom. Mert a metróban sehol egy ember, mármint dolgozó nincsen, csak utasok. Közlekednek. De nincs más sem, egy modortalan biztonsági őr, akit gyűlölni vagy kinevetni lehetne, de még egy árva ellenőr sincsen, hogy lebukj. Akkor kinek adjuk le a kulcsot? Ezen gondolkodik két európai. A talált tárgy helye hol lesz? Látszik, hogy a bécsi lány most szembesül a rendszerhibával: ha mindenütt csak automaták vannak, akkor nincs kihez szólni, nincs kihez fordulni. Akkor egyedül vagyunk. Tesz még néhány lépést a kulcscsomó körül. Aztán elindul. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha lehajolna, de aztán mégis elindul. A bécsi lány nem tudja értelmezni a problémát. Ott hagyja a kulcsokat a földön. Közelebb lépek. Nézem a kulcsokat. Szépek, fényesek. Most lehetne egy bécsi kulcsom. Csak nem tudom, mihez. Közben odakint a Stephans platzon megy minden tovább, megcsillan a fény egy aranyputtó seggén.”

 

Czinki Ferenc kötete, A pozsonyi metró az idei év egyik legnagyobb meglepetése, és véleményem szerint az év egyik legjobb, legsikerültebb könyve is. Biztos vagyok benne, hogy ez a gyönyörű küllemű könyvecske (Varga Gábor Farkas illusztrációit eddig nem is említettem) sok olvasónak fog még örömet okozni.