Főkép

Néhány éve nagyon megtetszett egy borító: havas táj, piros esernyő, lábnyomok, két távolodó alak. Az egyik valóságos, a másik inkább valami szellemfélének tűnik. Semmit se mondott a szerző neve, azt sem tudtam róla, hogy nő. Egyedül annyit tudtam a regényről, hogy skandináv krimi a műfaja, amiért, ha éppen olyanom van, elolvasom, de nem elsődlegesen ezt keresem a könyvesboltban. Szóval utólag bevallhatom, abszolút impulzusvásárlóként viselkedtem, amikor megszereztem Yrsa Sigurðardóttir 2014-ben megjelent kötetét, az Emlékszem rádot.

 

Az első döbbenet akkor ért, amikor a belsejében megláttam, hogy hölgy az írója. Akkor még nagy naivan azt gondoltam, ez nem is lesz annyira durva és véres, hiszen mégiscsak egy édesanya keze van a dologban... Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, mert először azért nem aludtam, hogy mielőbb a könyv végére érjek, utána meg azért, mert még napokig a fejemben motoszkált a történet, és egyszerűen nem hagyott békén, befészkelte magát az agyamba. Közben pár hónapja belefutottam a szerző első itthon megjelent regényébe, Az utolsó rítusba is, szóval a most megjelent új krimije előtt picit bemelegítettem, és utólag azt is elolvastam. És végül, mint egy desszert, megérkezett a legfrissebb műve az otthonomba, a frissen megjelent Gének.

 

A történet egy kegyetlen gyilkosság-sorozat köré összpontosul, ahol látszólag egymást nem ismerő, semmilyen szállal össze nem kapcsolható, véletlenszerűen kiválasztott emberek halnak meg, nagyon bizarr, brutális módon. Mivel az egyik áldozat hétéves kislánya végignézi édesanyja megölését, így a gyermekvédelmet és egy ilyen esetekre szakosodott pszichológusnőt is bevonnak a nyomozásba. A rendőrség sokáig sötétben tapogatózik, nem értik az összefüggést az esetek között. Közben egy fiatal egyetemista különös rádiójeleket fog be, melyek kódolt üzenetek a gyilkostól. A kódot egyetlen ember tudja feltörni, de vajon hisznek-e neki? Megkezdődik a hajsza az idővel és hamarosan le tudják zárni az ügyet. Valami megmagyarázhatatlan kétely mégis marad a nyomozást vezető Huldarban...

 

A történet nagyon jól kigondolt, következetesen végigvitt, sallangoktól és felesleges kitérőktől mentes. A háttérben olyan valóságos, hétköznapi esetek zajlanak (adoptálás, rendőrségi tisztogatás miatt Huldar előléptetése, egy egyéjszakás kaland utóhatása), amelyek tökéletesen egybeolvasztják a cselekményt. Nincsenek nagy váltások, életidegen fordulatok, szépen simulnak össze az események, logikusan következik egyik cselekmény a másikból. Mondjuk számomra még mindig kérdéses, hogyan képes valaki ennyi szörnyűséget kitalálni, de ha már így van, annyira profin mozgatja a szálakat, hogy nem tudok belekötni, csak elismerni a tehetségét. A szereplők jól formáltak, valódi karakterek, akik döntéseket hoznak, valóban élnek. Szerethetők, közeliek és nagyon átlagosak, talán ez is a titka Yrsa Sigurðardóttirnak – olyan karaktereket képes teremteni, akikkel akár egy lépcsőházban is lakhatnánk. Szóval ez megint egy olyan regény lett, mint az Emlékszem rád: még van rajta mit átgondolnom, biztosan idővel újra is fogom olvasni, hiába tudom már a végét a történetnek.

 

A három, magyarul is olvasható Yrsa Sigurðardóttir-regény közül nekem a nemrég megjelent Gének toronymagasan viszi a pálmát, annyira egységes, kidolgozott, kiforrott mű, amit bátran ajánlok mindenkinek, aki szereti a skandináv vonalat. Ez a könyv tényleg egy igazi, vérbeli krimi (az Emlékszem rád nekem inkább misztikus horrornak tűnt, Az utolsó rítus pedig még kezdő szárnypróbálgatásnak), annak minden kötelező elemével. Természetesen a végén nem marad el a nagy csattanó sem, ami sok mindent megmagyaráz, de mégis számtalan kérdést nyíltan hagy, főleg a főszereplők sorsának alakulását illetően maradhat bennünk némi kérdőjel. Épp ezért örömmel láttam, hogy Freyja, a pszichológusnő és Huldar, a nyomozó történetei folytatódnak, és várhatóan újabb remek krimik során követhetjük az életüket. Én itt leszek, és várom, hogy újra belecsöppenhessek Yrsa Sigurðardóttir furcsa, kissé bizarr, ám tökéletesen kontrollált világába.