Főkép

Fülszöveg:

1996, Hamburg. Egy átlagos lakás, nem éppen átlagos lakókkal. Egy nap váratlan látogatójuk érkezik. Egy futár, aki egy rejtélyes üzenetet kézbesít, amely mindössze néhány szóból áll: „Az amerikai százmillió dollárt akar." De mégis miért? És kitől?

Jack Reacher épp egy sikeres balkáni akcióról tér vissza az Egyesült Államokba. Hőstettéért nem is marad el a jutalma: kitüntetik, méghozzá a Becsületrenddel. Immár másodjára. Az ünnepélyes átadási ceremónia végén azonban váratlanul arról értesül, hogy új parancsot kap, amelynek a teljesítése - mint mondják - előrelépést jelent a karrierjében: vissza kell ülnie az iskolapadba. Egy esti iskolába. Egy tanfolyamra, amelynek mindössze három hallgatója van: Reacher, egy CIA-elemző és egy FBI-ügynök. És hogy mi a feladatuk? Meg kell találniuk a rejtélyes amerikait, és ki kell deríteniük, kinek és mit akar eladni ennyi pénzért. Csak abban lehetnek biztosak, hogy igen égető és komoly ügyről van szó, sőt hamarosan kiderül, hogy a tét nem kevesebb, mint a világ sorsa...

Lee Child legújabb, huszonegyedik Jack Reacher-krimijében a főszereplőt ismét a katonaság kötelékében látjuk viszont, egyenruha helyett mégis civilben. Egykori társával, Frances Neagley őrmesterrel vállt vállnak vetve küzdenek, hogy fény derüljön a titokzatos amerikai kilétére, illetve azért, hogy idejében sikerüljön elejét venniük a katasztrófával fenyegető üzlet megköttetésének... Egy eredeti, hamisítatlan, letehetetlen Jack Reacher-történet.

 

 

Részlet a könyvből:

1. fejezet

Reachert délelőtt kitüntették, délután pedig visszaküldték az iskolapadba. Egy újabb Becsületrendet kapott. A másodikat. Szép darab volt, fehér zománcozott csillag, a szalagja bíborba hajló karmazsinvörös. A hadsereg szabályzatának 600-8-22-es pontja szerint kivételesen bátor magaviseletért adományozható, valamint az Egyesült Államoknak tett kiemelkedő szolgálatért valamely kulcsfontosságú, nagy felelősséggel járó poszton. Reacher úgy érezte, technikai szempontból teljesítette ezeket a feltételeket, de gyanította, hogy valójában ugyanazért kapta, amiért az előzőt is. Egyszerű üzlet ez. Egy jelképes szerződés. Adunk egy plecsnit, te pedig cserébe befogod a szádat, és nem beszélsz arról, hogy mit kellett érte tenned. Persze Reacher egyébként is hallgatott volna. Nem olyan hőstett volt, amivel sokak előtt eldicsekedne az ember. A Balkánon kellett elvégeznie némi rendőri munkát, felkutatnia két helybélit, akik olyan háborús katonai titkok birtokában voltak, amelyek nem szivároghattak ki. Mindkét személyt hamar be is azonosították, megkeresték, és fejbe lőtték. Mindezt a délszláv háborúk utáni békefolyamat részeként. Senkinek sem sérültek az érdekei, és a régióban kissé enyhült a helyzet. Két hét Reacher életéből. Négy elhasznált golyó. Nem nagy ügy.

A hadsereg szabályzatának 600-8-22-es pontja meglepően homályosan fogalmaz a kitüntetések átadásának módjáról. Mindössze annyit ír elő, hogy megfelelően hivatalos jelleggel és ünnepélyes körülmények között kell megtörténnie. Ez általában azt jelentette, hogy egy nagy teremben tartották az ünnepséget, ahol aranyozott bútorok meg néhány nemzeti lobogó kapott helyet. És jelen kellett lennie egy, a kitüntetettnél magasabb rendfokozatú tisztnek is. Reacher őrnagy volt, és immár tizenkét éve szolgált a hadseregben, de ezen a délelőttön más kitüntetéseket is átadtak, köztük hármat három ezredesnek kettőt pedig egycsillagos tábornokoknak, úgyhogy egy háromcsillagos nagykutya jelent meg a Pentagontól; Reacher régóta ismerte, azóta, hogy a férfi a bűnügyi nyomozóegységnél volt zászlóaljparancsnok Fort Myerben. Jól vágott az esze. Elég jól ahhoz, hogy rájöjjön, egy őrnagy miért kap Becsületrendet. Furcsa volt a tekintete. Részben kissé gunyoros, részben komoly, mintha azt mondta volna: Pecsételjük meg az üzletet. Adunk egy plecsnit, te pedig cserébe befogod a szádat. Régebben talán ő maga is csinált ilyesmit. Talán nem is egyszer. A díszegyenruhája bal oldala úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Két Becsületrend is virított a kitüntetések között.

A kellőképpen hivatalos helyiség a virginiai Fort Belvoir mélyén rejlett. Nem esett messze a Pentagontól, a háromcsillagos tábornoknak nem kellett sokat fáradnia, hogy eljusson ide. De nemcsak neki jelentett kényelmes megoldást, hanem Reachernek is, mert nagyjából ugyanolyan távolra volt onnan Rock Creek, ahol azóta szolgált, amióta visszatért a Balkánról. A többi tisztnek viszont már Németországból kellett iderepülnie — ők rosszabbul jártak.

Az ünnepség résztvevői elvegyültek egymással, kezet ráztak, kicsit elcsevegtek, aztán mindenki elhallgatott, felsorakoztak, és vigyázzba vágták magukat. Kölcsönösen tisztelegtek egymásnak, aztán kiosztották a kitüntetéseket. Volt, amelyiket a kitüntetettek mellére tűzték, némelyiket szalagon akasztották az arra érdemesek nyakába. Aztán ismét elvegyülés, csevegés és kézrázás következett. Reacher az ajtó felé araszolgatott. Alig várta, hogy lelécelhessen, de a háromcsillagos tábornok elcsípte, mielőtt sikerült volna meglépnie. Kezet rázott vele, aztán megfogta a könyökét, és azt mondta:

— Úgy hallom, új parancsot fog kapni.

— Nekem még senki sem szólt — felelte Reacher. — Egyelőre legalábbis. Kitől hallotta ezt?

— Az őrmesteremtől. Mindig konzultálnak egymással. Az amerikai hadsereg tiszthelyettesei működtetik a világ leghatékonyabb pletykagépezetét. Nem győzök ámulni rajta.

— És mit rebesgetnek, hová fognak küldeni?

— Azt nem tudják biztosan. De nem messzire. Mindenesetre kocsival elérhető közelségbe. Állítólag már kértek magának egy autót a gépkocsiparkból.

— És én mikor fogok értesülni erről?

— Valamikor a mai nap folyamán.

— Köszönöm. Jó tudni.

A tábornok elengedte Reacher könyökét, ő pedig tovább araszolgatott az ajtó felé, aztán kisurrant a folyosóra, ahol szembe találta magát egy őrmesterrel, aki hirtelen megállt előtte, és tisztelgett neki. Kissé ki volt fulladva, mintha jó messziről futott volna. Talán az épület távolabbi végéből, ahol a valódi munka folyik.

— Őrnagy úr, Garber tábornok üdvözletét küldi, és kéri, hogy fáradjon be hozzá az irodájába, amilyen hamar csak tud.

— Hová fognak küldeni, katona? — kérdezte Reacher.

— Autóval kell odamennie — felelte az őrmester. — De ez errefelé elég sok mindent jelenthet.

 

Garber irodája a Pentagonban volt, úgyhogy Reacher elvitette magát a két századossal, akiknek Belvoirban volt ugyan a szállásuk, de délutánra a B körfolyosóra voltak beosztva szolgálatra. Garbernek saját kis irodája volt, két körfolyosóval beljebb, és két emelettel feljebb. Az ajtaja előtt egy őrmester őrködött az íróasztalnál. Felállt, és rögtön beengedte Reachert, még a nevét is bejelentette, ahogy a régimódi komornyikok szokták a filmekben. Aztán odébb lépett az ajtóból, hogy visszatérjen a helyére, de Garber megállította:

— Őrmester, szeretném, ha bent maradna.

Az őrmester tehát maradt; pihenőállásban helyezkedett el a fényes linóleumon.

Egy tanú.

— Foglaljon helyet, Reacher — mondta Garber.

Reacher leült a látogatóknak fenntartott székek egyikére, amelynek hajlított fémcsőből voltak a lábai. Kissé megsüllyedt a súlya alatt, és túlságosan hátra kellett dőlnie, mintha csak erős szembeszél fújna.

— Új parancsot kap — közölte Garber.

— Mi lesz a dolgom, és hol?

— Visszaül az iskolapadba.

Reacher nem szólt semmit.

— Csalódott? — kérdezte Garber.

Szóval ezért kellett a tanú — gondolta Reacher. Ez nem magánbeszélgetés. Nem árt elővennie a legjobb modorát.

— Mindig boldogan megyek oda, ahová a hadsereg küld, tábornok úr.

— Nem úgy hangzik, mint egy boldog ember. Pedig annak kellene lennie. Ez előrelépés a karrierjében, ami mindig pompás dolog.

— Milyen iskoláról van szó?

— A részleteket épp most küldik el az irodájába.

— Mennyi ideig leszek távol?

— Az attól függ, milyen keményen dolgozik. Gondolom, addig tart majd, ameddig kell.

 

Reacher felszállt egy buszra a Pentagon parkolójában, és utazott vele két megállót, a domboldal aljáig, a Rock Creek-i főhadiszállásig. Aztán felballagott a lejtőn, és egyenesen az irodájába ment. Az íróasztala közepén egy vékonyka dosszié várta. A neve állt rajta, néhány szám és a tanfolyam címe: A legfrissebb igazságügyi szakértői innovációk hatása a különböző bűnüldöző szervek közti együttműködésre. A dossziéban néhány papír lapult, még melegek voltak, ropogósak, nemrég vehették ki őket a fénymásolóból. Szerepelt köztük egy hivatalos értesítés az átmeneti áthelyezésről. Úgy tűnt, egy bérelt irodaházba kell majd mennie, amely a virginiai McLeanben áll. Ott kell jelentkeznie aznap délután öt óráig, civil öltözékben. A tanfolyam idejére a helyszínen lesz elszállásolva. Kap egy autót személyes használatra, sofőr nélkül.

Reacher a hóna alá vágta a dossziét, és kisétált az épületből. Senki sem figyelte. Többé már senkit nem érdekelt. Csalódást okozott. Learatott minden babért. A tiszthelyettesek informális hírcsatornája lélegzet-visszafojtva várta a fejleményeket, de végül kiderült: csak egy idióta elnevezésű, teljesen értelmetlen tanfolyamra küldték. Nincs ebben semmi izgalmas. Parkolópályára állították. Kikerült a körforgásból. Aki nincs szem előtt, azzal nem is törődnek. Mint amikor egy baseballjátékost a kispadra ültetnek — örökre. Egy hónap múlva valakinek talán majd egy röpke másodpercre eszébe jut, eltűnődik, vajon mikor fog visszatérni, vagy egyáltalán visszatér-e, aztán ugyanolyan gyorsan el is felejti.

A kijárat előtt őrködő ügyeletes őrmester felpillantott rá, majd unottan elfordította a tekintetét. Reachernek nagyon kevés civil ruhája volt, egyik-másik nem is igazán volt annak nevezhető. A nadrág, amit a kimenőkön viselni szokott, a haditengerészettől származó keki gyakorlónadrág volt. Meglehetett vagy harmincéves. Az egyik ismerősének az ismerőse egy raktárban dolgozott, ahol állítólag bálákban álltak az olyan régi holmik, amiket egyszer tévedésből szállítottak vissza, még annak idején, amikor Lyndon B. Johnson volt az elnök, aztán elfelejtették rendezni az ügyet. A lényeg az, hogy a régi haditengerészeti egyenruhák nadrágja pontosan úgy néz ki, mint a vadonatúj Ralph Lauren-darabok. Nem mintha Reachert különösebben érdekelte volna, hogyan fest a nadrágja. De nagyon méltányosnak találta az öt dollárt, amit kértek érte, a nadrágot pedig elfogadható minőségűnek. Teljesen új volt, soha senki nem viselte. Mereven összehajtogatva tárolták, kissé dohos szagot árasztott ugyan, de még legalább harminc évig nyugodtan lehetett hordani.

A szolgálaton kívül viselt pólója sem volt sokkal civilesebb, ez is régi kincstári darab volt, már egészen megfakult és elvékonyodott a sok mosástól. Egyedül a dzsekijét nevezhette egyértelműen civil ruhadarabnak. Egy drapp Levi’s farmerdzseki, minden szempontból teljesen eredetinek tűnt, a címkéje is, csak éppen az egyik régi barátnője anyja varrta egy szöuli ház alagsorában.

Átöltözött, a többi holmiját egy sporttáskába meg egy öltönyzsákba gyömöszölte. Kicipelte a ház elé, ahol egy fekete Chevy Caprice állt. Úgy sejtette, régen fekete-fehér festésű katonai rendőrségi autó lehetett, de ezt is „nyugdíjazták”: a matricákat leszedték, a lyukakat pedig, ahol korábban a villogó és az antennák kaptak helyet, kis gumidugaszokkal betömték. A slusszkulcs benne volt. Az ülés eléggé kopottnak tűnt. A motor mindenesetre beindult, a sebváltó működött, és a fék is működőképesnek látszott. Reacher úgy fordult meg az autóval, mintha egy hadihajóval manőverezne. Letekerte az ablakot, jó hangosra állította a rádiót, és elindult a virginiai McLean felé.

 

Több üzleti park is akadt a környéken, szinte mind egyformának tűnt: barna és bézs színek, diszkrét építészeti stílus, előttük szépen ápolt pázsit néhány örökzöld bokorral. Az alacsony, két-három emeletes irodaépületek a várostól távolabb, az üresen álló területek felé nyúltak el. A felhasználók semmitmondó, szerény nevek és sötétre színezett irodaablakok mögött bújtak meg. Reacher a számozott utcákon elment a keresett helyig, és elhajtott egy térdig érő, földbe leszúrt tábla mellett, amelyen az Oktatási és Továbbképzési Központ felirat állt egyszerű, már-már gyerekesnek ható betűkkel.

A bejárat előtt két másik Chevy Caprice parkolt. Az egyik fekete volt, a másik sötétkék. Mindkettő újabbnak tűnt Reacherénél, és mindegyik igazi civil járműnek nézett ki, legalábbis nem voltak rajtuk kis gumidugaszok, és nem ecsettel festették le az ajtajukat. Kormányzati autók, semmi kétség. Patyolattisztán csillogtak-villogtak, és mindegyiken kettővel több antenna meredezett, mint ami ahhoz kell, hogy az ember baseballmeccseket hallgasson a rádión. A két extraantenna ráadásul nem is volt egyforma a két kocsin. A feketén rövidek, a sötétkéken hosszabbak meredeztek az ég felé, és másképp is helyezték el őket. Más-más hullámhossz. Két különböző szerv autói lehetnek.

A különböző bűnüldöző szervek közti együttműködés.

Reacher leparkolt mellettük. A csomagját a kocsiban hagyta. Besétált az épület üres előcsarnokába, ahol strapabíró, szürke szőnyeg borította a padlót, a falak mellett itt-ott cserepes szobapáfrányok zöldelltek. Volt egy Iroda feliratú ajtó, egy másikon pedig az Osztályterem szó díszelgett. Reacher benyitott az utóbbiba. A szoba végében zöld tábla, előtte húsz pad kis papír- és ceruzatartóval, négy sorban öt-öt.

Két padban két öltönyös férfi ült. Az egyikük fekete színűt viselt, a másik sötétkéket. Mintha az autóikhoz öltöztek volna. Mindketten mereven előrebámultak. Úgy tűnt, ez idáig beszélgettek, de épp kifogytak a szóból. Nagyjából egyidősek lehettek Reacherrel. A fekete öltönyös sápadtnak tűnt, sötétbarna és veszélyesen hosszú haja volt ahhoz képest, hogy kormányzati autóval járt. A másik, a sötétkék öltönyös, szintén sápadtnak látszott, egészen rövidre nyírt, seszínű hajjal. Úgy festett, mint egy űrhajós. A testalkata is olyannak tetszett, vagy mint egy tornászé, aki nemrég vonult vissza.

Reacher belépett, a két férfi pedig megfordult.

A sötét hajú megszólalt:

— Maga kicsoda?

— Az attól függ, hogy maga ki — felelte Reacher.

— A személyazonossága az enyémtől függ?

— Nem, csak az, hogy elárulom-e, vagy sem. A maguk autói állnak odakint?

— Számít ez?

— Sok minden kiderül belőle.

— Amennyiben?

— Amennyiben különbözőek.

— Igen — bólintott a férfi. — A mi autóink. És igen, két különböző kormányszerv képviselőivel van épp egy osztályteremben. Egy együttműködési tanfolyamon, ahol azt fogják megtanítani nekünk, hogyan jöjjünk ki a többi szervvel. Remélem, nem azt akarja mondani, hogy maga az egyik ilyentől jött.

— Katonai rendőrség — közölte Reacher. — De ne aggódjon. Biztos vagyok benne, hogy délután ötre mindenki nagyon civilizált lesz. Az én oktatásomat addigra feladják, de a többiekkel biztos jól kijönnek majd.

A rövidre nyírt hajú felnézett, és közbeszólt:

— Nem, szerintem ennyien leszünk. Mi vagyunk a teljes csapat. Csak három hálószobát készítettek elő. Körülnéztem.

— Milyen kormányzati tanfolyam az, amin hárman vesznek részt? Sosem hallottam még ilyesmiről.

— Lehet, hogy mi leszünk a tanári kar. Talán a diákokat máshol szállásolják el.

— Igen, ez így logikusan hangzik — bólintott a sötét hajú.

Reacher felidézte magában a Garber irodájában lezajlott beszélgetést.

— A felettesem azt mondta, ez előrelépést jelent a karrieremben. Az volt a határozott benyomásom, hogy engem fognak továbbképezni, nem én képzek ki másokat. És mintha azt sugallta volna, hogy ha keményen dolgozom, hamarabb túl leszek rajta. Mindent egybevéve nem hinném, hogy tanárnak szántak. A maguk parancsa talán másképp hangzott?

A rövid hajú azt mondta:

— Nem igazán.

A hosszú hajú nem felelt semmit, csak bizonytalanul megvonta a vállát, amivel mintha azt jelezte volna, hogy ha valakinek jó a képzelőereje, akár úgy is találhatná, hogy nem túl izgalmas parancsot kapott.

A rövid hajú bemutatkozott:

— Casey Waterman vagyok, az FBI-tól jöttem.

— Jack Reacher, az Egyesült Államok Hadseregétől.

A hosszú hajú is bemutatkozott:

— John White, CIA.

Kezet fogtak, aztán ugyanolyan csend telepedett rájuk, mint amilyen Reachert a belépésekor fogadta. Kifogytak a mondanivalóból. Reacher letelepedett a leghátsó padba. Waterman előtte ült balra, White előtte jobbra. Waterman szinte mozdulatlan volt, de azért éber. Csak várt, és spórolt az energiájával. Volt már része ilyesmiben. Tapasztalt ügynök lehetett, nem zöldfülű újonc. És White sem volt az, noha teljesen különbözött a másik férfitól. Egyetlen percig sem maradt nyugton. Folyton izgett-mozgott, meg-megrándultak az arcizmai, az ujjaival játszott, hunyorgott, hol távolabbra, hol közelebbre fókuszált, néha összeszűkült a szeme, majd grimaszokat vágott, balra nézett, jobbra, mintha állandóan valami kacskaringós gondolatmenet nyugtalanítaná, amitől képtelen megszabadulni. Reacher arra tippelt, elemző lehet, aki hosszú éveket töltött a megbízhatatlan adatok és a kétszeres, háromszoros, sőt négyszeres blöffök világában. Igazán érthető, ha kissé idegesnek látszik.

Egyikük sem szólalt meg.

Öt perc múlva Reacher törte meg a csendet, és azt kérdezte:

— Előfordult már a múltban, hogy a szervezeteink nem jöttek volna ki egymással? Úgy értem, az FBI, a CIA és a katonai rendőrség. Én nem tudok semmiféle nagyobb balhéról. Maguk igen?

— Szerintem két téves következtetésre is jutott — felelte Waterman. — Ez nem a múltról szól, hanem a jövőről. Azt tudják, hogy már eddig is együttműködtünk, ami lehetővé teszi számukra, hogy jól kihasználjanak minket. Gondoljon csak a tanfolyam címének első felére. Ez legalább annyira az igazságügyi szakértői innovációkról szól, mint amennyire az együttműködésről. Az innováció azt jelenti, hogy pénzt akarnak spórolni. A jövőben még jobban együtt kell majd működnünk azzal, hogy megosztozunk a laborokon. Építenek majd egy nagy, új labort, és mind azt fogjuk használni. Fogadni mernék, hogy ez lesz. Azért vagyunk itt, hogy elmondják, hogyan fog működni ez a dolog.

— Ez őrültség — mondta Reacher. — A világon semmit sem tudok a laborokról vagy a munkamegosztásról. Én vagyok a legutolsó, aki alkalmas lenne erre.

— Velem is ez a helyzet — mondta Waterman. — Őszintén szólva, nem ez az erősségem.

— Ez több mint őrültség — mondta White. — Kolosszális időpocsékolás. Túlságosan sok és túlságosan fontos dolog zajlik a világban ahhoz, hogy ezzel foglalkozzunk.

Közben grimaszolt, izgett-mozgott, és az ujjait tördelte.

— Félbe kellett hagyniuk egy folyamatban lévő feladatot azért, hogy idejöjjenek? — kérdezte Reacher. — Van valamilyen félbehagyott munkájuk?

— Igazából nincs. Épp most zártam le egy ügyet, azt hittem, elég sikeresen, de ezt kaptam jutalmul.

— Nézze a dolog jó oldalát. Legalább pihenhet. Vegyen vissza! Menjen el golfozni. Magának nem kell megtanulnia, hogyan működik ez az egész, a CIA úgyis tojik a laborokra. Alig szokták használni őket.

— Most kellene kezdenem a következő munkát. Ez háromhavi lemaradást jelent majd.

— Mit kellene csinálnia?

— Arról nem beszélhetek.

— És ki végzi el maga helyett?

— Azt sem mondhatom el.

— A helyettese jó elemző?

— Nem elég jó. El fog siklani a valószínűleg kulcsfontosságú részletek felett. Olyasmiről van szó, amit lehetetlen előre megjósolni.

— Miről?

— Azt nem mondhatom el.

— De fontos ügy, igaz?

— Ennél sokkal fontosabb.

— És mi volt az az ügy, amit épp lezárt?

— Nem mondhatom el.

— Kiemelkedő szolgálatot végzett az Egyesült Államoknak egy nagy felelősséggel járó poszton?

— Hogy mi?

— Vagy valami ilyesmit?

— Igen, mondhatjuk.

— És ezt kapta jutalmul.

— Velem is ez történt — szólt közbe Waterman. — Ugyanabban a cipőben járunk. Szóról szóra ugyanazt mondhatnám, amit Casey is.

Előléptetésre számítottam, nem erre.

— Miért kapott volna előléptetést? Vagy mi után?

— Lezártunk egy nagy ügyet.

— Miféle ügyet?

— Tulajdonképpen egy embervadászatot. Évek óta folyt, és már igencsak kihűltek a nyomok, de végül sikerrel jártunk.

— Nagy szolgálatot tett az országnak?

— Mit akar ezzel?

— Összehasonlítom magukat. És úgy látom, nincs sok különbség. Mindketten jó ügynökök, elég magas rangban; lojálisnak, megbízhatónak tartják magukat, ezért fontos feladatot kaptak. De a munka végeztével ez lett a jutalmuk. Ami két dolgot jelenthet.

— Mit? — kérdezte White.

— Talán az, amit csináltak, kínos volt bizonyos körök előtt, és most szeretnék letagadni. Lehet, hogy el akarják tüntetni magukat a süllyesztőben.

White megrázta a fejét.

— Nem, nagyra értékelték a munkámat, és ez még sokáig így is lesz. Titkos kitüntetést kaptam érte, és egy személyes levelet a külügyminisztertől. Különben sem kell semmit letagadni, mert titkos az egész. Senki sem tud róla olyan körökben.

Reacher Watermanre nézett:

— A maguk embervadászatában volt bármilyen kellemetlen momentum?

Waterman megrázta a fejét.

— És mi a másik lehetőség?

— Az, hogy ez nem egy iskola.

— Akkor mi?

— Ahová a jó ügynököket küldik, akik épp nagy diadalt arattak.

Waterman egy pillanatig hallgatott, mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, aztán azt mondta:

— Magával is ugyanaz a helyzet, mint velünk? Gondolom, igen.

Miért hívtak volna ide két ügynököt és egy katonai rendőrt?

Reacher bólintott.

— Igen, ugyanaz a helyzet. Én is kiváló munkát végeztem. Ez biztos. Ma délelőtt kitüntetést kaptam, szalagon akasztották a nyakamba, a jól végzett munkáért. Minden tisztán, legálisan zajlott. Nem történt semmi, ami miatt bárkinek kínosan kellene éreznie magát.

— Milyen munkát kellett elvégeznie?

— Ez egészen biztosan titkos információ. De megbízható források alapján elmondhatom, hogy menet közben megeshetett, hogy valaki betört egy házba, és fejbe lőtte az ott lakót.

— Pontosan hol?

— Egy golyó a homlokába, egy a füle tövébe. Ez halálbiztos. Mindig.

— Úgy értem, hol volt a ház?

— Biztosra veszem, hogy ez is titkos információ. De gondolom, a tengerentúlon. És arról is megbízható információm van, hogy az illető nevében jó sok mássalhangzó szerepelt. Magánhangzó alig. És aztán ugyanaz az illető egy másik házban, másnap éjjel ugyanezt végrehajtotta. És nagyon jó oka volt erre. Azt hiszem, ő ennél jobb jutalmat kapott utána. Az a minimum, hogy kihatással lesz a következő megbízatására. Talán meg is választhatja, hová szeretne menni.

— Hát ez az — mondta White. — És én nem ezt választottam volna, hanem azzal az üggyel foglalkoznék, amivel most éppen foglalkoznom kellene.

— Elég fontos és nagy kihívást jelentő ügynek hangzik.

— Az is.

— Igen, ez lenne a jellemző. Az ember jutalomként egy kihívást jelentő feladatot vár. Nem egy könnyű parancsot. Szeretnénk feljebb lépni.

— Pontosan.

— Talán ez is történt — vélekedett Reacher. — Hadd kérdezzek valamit! Gondoljanak vissza arra a pillanatra, amikor a főnöküktől megkapták a parancsot. Személyesen, szóban közölte, vagy pedig írásban?

— Személyesen. Ilyesmit csak így lehet.

— És jelen volt egy harmadik személy is?

— Ami azt illeti, igen — felelte White. — Eléggé megalázónak találtam. Egy ügyintéző, aki valami iratokat hozott be. A főnököm szólt neki, hogy maradjon. A nő csak állt ott.

Reacher Watermanre nézett, aki azt mondta:

— Velem is ez volt. A főnököm bent tartotta a titkárnőt. Általában nem tenne ilyesmit. Honnan tudta?

— Mert velem is ugyanez történt. A felettesem behívta a tiszthelyettesét. Hogy legyen egy tanú. De azért is, hogy a pletyka biztosan szárnyra keljen. Ez volt a cél. A tiszthelyettesek mindig konzultálnak egymással. Másodperceken belül mindenki tudta, hogy nem küldtek semmilyen érdekes helyre, csak egy értelmetlen, idióta nevű tanfolyamra. Mint a márciusi hó. Idő előtt érdektelen hír lett belőle. Rögvest lekerültem a radarról. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már mindenki tudja. Egy senki lettem, mintha nem is léteznék, eltűntem a bürokrácia ködében. Talán magukkal is ez történt. Talán az FBI-os ügyintézőknek és a CIA titkárnőinek is megvan a maguk hálózata. Ha igen, akkor jelenleg mi hárman vagyunk a legláthatatlanabb emberek az egész földkerekségen. Senki sem kérdezősködik utánunk, senki sem kíváncsi ránk. Nem is emlékeznek arra, hogy egyáltalán létezünk. Ennél érdektelenebb helyen nem is lehetnénk.

— Tehát azt akarja mondani, hogy teljesen eltüntettek a radarról három egymással kapcsolatban nem álló, de meglehetősen kompetens ügynököt? De miért?

— Az, hogy eltüntettek a radarról, nem pontos megfogalmazás. Egy továbbképzésen vagyunk. Tökéletesen láthatatlanok lettünk.

— De miért? És miért épp mi hárman? Mi a közös bennünk?

— Fogalmam sincs. De biztos vagyok benne, hogy egy kihívást jelentő projektről van szó. Olyasvalamiről, amit három kompetens ügynök kielégítő jutalomnak tekintene ama bizonyos nagy szolgálat után.

— De akkor mi ez a hely?

— Fogalmam sincs — felelte Reacher. — De hogy nem iskola, arra mérget vennék.

 

A Kiadó engedélyével.