Főkép

Legalább tizennégy-tizenöt évvel ezelőtt, még középiskolásként láttam először Miloš Forman filmjét, az Amadeust, ám akkor a végével kezdtem. Az egyik énekórán oktatási célból megnéztük azt a jelenetet, amikor Mozart és Salieri (spoiler?) a Requiemet írják – vagyis inkább az előbbi diktál, az utóbb ír. Míg a többieket valószínűleg annyira nem nyűgözte le a részlet, hiszen az énekórai anyagokat tinédzserként nem volt divat szeretni, engem rögtön megfogott a törékeny, kimerült művész története, aki még a halálos ágyán is dolgozik, és egyébként is irtó érdekes volt hallani, ahogy összeáll a Requiem „Confutatis” tétele.

 

A film nagyjából harminc évvel Mozart halála után kezdődik, Salieri öngyilkossági kísérletével, amely után elmegyógyintézetbe zárják az egykor híres zeneszerzőt. Meglátogatja őt egy pap, és esélyt kap rá, hogy meggyónja bűneit, Salieri pedig él is a lehetőséggel. Egész este és még másnap reggel is meséli a történetét: hogyan lett istenszerető olasz falusi fiúból udvari zeneszerző II. József császár udvarában, és miként ismerte meg Mozartot, a szeleburdi, gyerekes, mocskos szájú kis tacskót, akiről hamar bebizonyosodott, hogy sokkal tehetségesebb komponista, mint amilyen ő valaha is lehetett. Salieri ezért aztán úgy hitte, Isten Mozart ragyogásán keresztül gúnyolja az ő középszerűségét, így megpróbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy megsemmisítse Mozartot – és lássuk be, nem igazán volt nehéz dolga.

 

Salieri nézőpontja mellett megismerjük Mozart küzdelmeit is: apja és a salzburgi Colloredo gróf rosszallását, a Salieri mesterkedése nyomán keletkező bécsi pletykákat, Mozart egyre inkább ellehetetlenülő anyagi helyzetét, valamint a Mozart és a felesége, Constanze között fennálló, egyre nagyobb feszültséget…

 

A film egyik legnagyobb erőssége a színészekben rejlik. Tom Hulce fantasztikusan játssza a zsenit, akinek az élet gyakorlati dolgai csupán zavaró tényezők (és az a gyerekes vihogás!), F. Murray Abraham lubickol a féltékeny Salieri szerepében, Elizabeth Berridge pedig remek Constanze – noha először butuskának tűnik, igyekszik megmenteni családjukat a teljes anyagi csődtől. (Habár ettől még a végén ugyanolyan ellenszenves figura marad.) A filmet ők hárman viszik a hátukon, viszont a többiekre sem lehet panaszunk, hiszen még a legjelentéktelenebb karakterek is a helyükön vannak – Salieri szolgái, Mozart kisfia, Constanze édesanyja stb.

 

Az Uránia Nemzeti Filmszínházban angol nyelven, magyar felirattal játsszák a film rendezői változatát, én pedig hiába láttam már többször is az Amadeust, eddig csak a magyar szinkronhoz volt szerencsém. Örömmel jelentem: mindkét változat megállja a helyét, de magyarul van benne néhány apró eltérés, amelyektől olyan, mintha két külön szereposztást látna az ember. Ilyen például Constanze. Őt Eszenyi Enikő szinkronizálta, és ettől a feleség személyisége… butuskább lett. A karakterben persze ez is benne van, de Constanze eredeti hanggal szerintem sokkal komplexebb maradt.

 

Ezzel kapcsolatban a másik érdekesség, hogy állítólag Forman megkérte a főszereplőket, tartsák meg az amerikai akcentusukat, hogy teljes mértékben a szerepeikre és a játékukra koncentrálhassanak. Logikus döntés, ennek ellenére teljesen meglepődtem, amikor Mozart gyönyörű amerikaisággal berobbant a képbe, mert ha manapság történelmi filmet vagy sorozatot készítenek, akkor ott a legtöbbször a brit kiejtés az alap, függetlenül attól, melyik országban játszódik a történet. A film értékéből ez egyáltalán nem von le, de ezen a téren a szinkronos változat egységesebb lehet.

 

Az Amadeus látványvilágáról is érdemes szót ejtenünk. Nem rendelkezem beható ismeretekkel a ’80-as években készült történelmi drámákat illetően, viszont mai szemmel hihetetlenül hétköznapinak tűntek a díszletek és a felvételek. És ezt nem negatívumként értem: egyszerűen nem cicomázták túl a látványt, hanem a maga valójában mutatták meg a császári udvart, valamint Mozart, illetve Salieri otthonát. Szinte minden jelenet valamilyen épületen belül játszódik – operaházban, lakásban, palotában –, és így nagyon keveset kapunk a 18. századi Bécs utcai világából. A hétköznapiság ellenpontjai azonban az operarészletek, amelyek gyakran Mozart lelki válságát, életének fordulópontjait is jelképezik – ezek általában igazán különleges jelenetek, amelyek néha hosszúra nyúlnak, és a film középső része leginkább ezektől válik vontatottabbá az elejéhez és a végéhez képest, viszont a történet szempontjából szerencsére megvan a helyük.

 

Ugyanakkor az Amadeushoz, főleg a rendezői változathoz, rengeteg türelem kell. Egy háromórás filmről beszélünk, amely sokkal lassabban halad, mint ahogy azt az elmúlt néhány évben esetleg megszoktuk. Az is tény, hogy a cselekmény számos ponton téved Mozart életével kapcsolatban, és ahogy egyre többet tudunk meg a híres zeneszerzőről, úgy ezen a téren egyre kevésbé öregszik jól a film. Ennek ellenére az Amadeus mindig is egy jólelkű, zseniális zeneszerző életét és halálát, valamint az ő ellenlábasainak szenvedését és elkerülhetetlen bukását fogja megmutatni – a tehetség, a féltékenység és a görcsös akarás, az újító szándék és a merev hagyománytisztelet közötti ellentétet.