Főkép

Craig Taborn egy fura figura a jazzben: rendkívül eredeti, mégis sokszor olyan lapos. Hogy fér meg ez a két, egymást kizárni látszó jegy egymással? Vagy az egyik mégsem igaz? Egyrészt egy érzékeny sideman, aki újabb magasságokba képes lökni a zenét, ha meghatározott irányt követhet; másrészt pedig a saját nyelvében elveszett, alkotni igyekvő zongorista, aki törekszik, de át azért nem tör. Honnan hova is? Alapvetően a kanonizált szintaxisú játékból a saját formateremtésbe, amely kísérletek már maguk is részben kanonizáltak, és ezért unalmassá váltak.

 

Taborn előnyére legyen írva, hogy új korongjára hallhatóan olyan társakat igyekezett leigazolni, akikben hallhatóan megvan ez a potencia, a siker végül mégis mintha elmaradna, vagy csak én nem érzékelem. Dave King dobokon és elektronikus ütőhangszeren is jelen van, a Bad Plus sztárzenekar egyik meghatározó alakja, feltehetően mint húzónév, szemben a számomra teljesen ismeretlen Chris Lightcap basszusgitárossal és Chris Speed szaxofonossal. Jól érzik egymást, egy jó bandához szükséges organikus egység létre is jön közöttük, biztosan jól is érzik magukat egymással, de csak a rendkívül koncentrált hallgatót képesek felcsigázni. Ha szeretnek matekozni zenehallgatás közben, megszédülni az okosan kitalált ritmikáktól és a szinte periódusos rendszerszerben ugráló muzsikálástól, akkor biztosan élvezni fogják, mert azért arról sincsen szó, hogy teljesen szabadon játszanának, sokkal inkább roppant bonyolult formákra találnak ki csavaros eszű improvizációkat.

 

Ami mindenképpen a lemez mellett szól, hogy sohasem szól kétszer ugyanúgy. Vannak olyan pillanatok, amikor a felsoroltak ellenére rendkívül frissnek érezzük mindazt, amit csinálnak és a formabontás dekonstrukciójának a rekonstruktív elemeit is elkezdjük értékelni, mégis, az áttörés hiánya éppen azt jelenti ilyenkor is, hogy a mérnöki muzsika sohasem válik felemelő muzsikává, vagy legalábbis – talán csak sikerül megtalálnom a megfelelő jelzőt – táncolható muzsikává. Persze ez is teljesen szubjektív, sosem felejtem el egy nagyszerű magyar free jazz muzsikus barátom megjegyzését, amikor Derek Bailey és Pat Metheny híresen hallgathatatlan tripla korongját, a Sing of 4-t hallgattuk, amelyeken Paul Wertico az ütőhangszeres Gregg Bendiannal a doboktól elkezdve a tejesdobozokig mindenen közreműködik, Geröly Tamás azt találta mondani nekem, hogy húsz év múlva táncolni fogok ezekre a hangokra. Hát ezt akkor még elképzelhetetlennek tartottam, de az kétségtelen, hogy időközben Pat Metheny másik híresen nem hallgatóbarát korongja, az 1994-es Zero Tolerance for Silence, az elmúlt huszonhárom évben nagy kedvenccé vált.

 

Craig Taborn új albumára nem biztos, hogy húsz év múlva még emlékezni fogok, de ha addigra mégis emlékezetessé válna, ígérem, újra írok majd róla, remélhetőleg itt, az ekultura.hu-n.

 

Előadók:

Craig Taborn – zongora, electronics

Chris Speed – tenor szaxofon, klarinét

Chris Lightcap – nagybőgő, basszusgitár

Dave King – dobok, elektronikus ütőhangszerek

 

Elhangzó szerzemények:

1. The Shining One

2. Abandoned Reminder

3. Daylight Ghosts

4. New Glory

5. The Great Silence

6. Ancient

7. Jamaican Farewell

8. Subtle Living Equations

9. Phantom Ratio