Főkép

A dob és nagybőgő csúsztatott körei által vadul megbolondított lágy zongorahanggal induló új Craig Taborn (zongora) korong sokat ígér: egyszerre veszi alapul a jazz zongora triók tradícióit és rugaszkodik el azoktól, alapvetően csak Taborn líricizmusa által korlátolt káprázatos technikai tudásának köszönhetően, amelyet rá olyannyira jellemzően mindig a muzsikának rendel alá. Talán ezért is szokás amolyan „offramp” művésznek tartani, aki nem csak tartózkodik a hatások és hagyományok nyilvánvaló használatától, hanem mintegy ezen visszafogottság által határozza meg önön játékának lényegét.

 

Legutóbbi szóló munkája során kevésbé sikerült ez az elrugaszkodás (Avenging Angel, 2011) – Keith Jarrett után eddig csak Brad Mehldaunak sikerült újradefiniálnia a szóló zongora fogalmát a jazz műfajában. Mindazonáltal Taborn legutóbbi vendégjátéka Chris Potter The Sirens korongján már őt is a zongora óriások közé állítja – ha nem is éppen a Küklopsz szerepében –, amelynek köszönhetően az összes témát jegyző, most megjelent szerzői trió albumára is több figyelem irányul.

 

Thomas Morgan (nagybőgő) és Gerald Cleaver (dobok) nevei inkább a New York-i, semmint a budapesti körökben csenghetnek ismerősen, ahogyan valószínűleg maga Taborn is a még felfedezendő művészek kategóriájába sorolható itthon, éppen ezért az album zenei képei – Taborn inkább csak logikusan és matematikailag tökéletesen felépített szerzeményei – alapvetően a teljes frissesség élményével hatnak. Morgan inkább az a típusú játékos, aki a kevés, de stabilan játszott hangokkal és a köztük lévő szünetekkel, illetve apró modulációkkal operál, Cleaver pedig szereti a cinek fényes hangjának pergésével fokozni az izgalmakat. Mindkettőjük erőssége leginkább abban áll, hogy Taborn tökéletes partnereinek hallatszanak, mert képesek hármasban megépíteni egy eddig ismeretlen zenei valóság hangzását zongora trió formációban. Nem a nyakatekert modulációk vagy bődületes futamok világába hallgathatunk bele, és még csak nem is egy amolyan protest korongba, az előzőek teljes tagadásába, hanem a rideg racionalitás mélységeibe, amelynek lágyságát viszont éppen Taborn zongorajátéka kölcsönzi.

 

Tökéletes példája mindennek a „Hot Blood”, amely a címével ellentétben hidegebb nem is lehetne vagy a „Beat The Ground” amelynek címében rejlő szójáték megfejtéséhez a téma ritmusai adják a kulcsot. A korong központi szerzeménye, az „All True Night / Future Perfect” egy zongoraszólóval indít, hogy a gyorsan véget érő éjszakának jövője akusztikus keretek között tényleg futurisztikusra váltson a fél-egész skálavariáció tengerben. A zene pulzálását az állandó interakció biztosítja, a trió legerősebb pillanatai csendülnek fel a száraz koncentráció meleg leheletében.

 

Egy amolyan `Love or Love Less` album, amely az Amazon.com vásárlóinak visszajelzései alapján, a maximum öt csillagon egyértelműen az előző kategóriába tartozik, a mérvadó külföldi kritikákkal összhangban. Minimum négy csillagot valóban érdemel és lehet, hogy egy év hallgatás után akár ötöt is, mert ugyan a Chris Potter albumon egészen lehengerlő Taborn önállóan más erőként jelenik meg – amelynek oka nyilvánvalóan nem egy hirtelen identitásváltásnak, hanem inkább a kompozicionalitásbeli különbségeknek köszönhető –, a végeredmény mindazonáltal teljesen egyedülálló és eredeti.

 

A zenekar tagjai:

Craig Taborn - zongora

Thomas Morgan - nagybőgő

Gerald Cleaver - dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Saints

2. Beat The Ground

3. In Chant

4. Hot Blood

5. All True Night / Future Perfect

6. Cracking Hearts

7. Silver Ghosts

8. Silver Days Or Love

9. Speak The Name

 

Mindegyik Craig Taborn szerzeménye.