Főkép

Vajon miért van az, hogy bizonyos témákat sosem ununk meg? Hogy újra és újra elővesszük őket; körbejárjuk, vizsgálgatjuk, boncolgatjuk, szétszedjük és megpróbáljuk újra összerakni? Mi több, ha egy emberöltőnél nagyobb távlatokban szemléljük a dolgokat, akár évtizedeken, évszázadokon át is foglalkoztat minket ugyanaz a téma, és sorra készítjük az erről szóló verseket, regényeket, filmeket…

 

Vagy akár a színdarabokat. Tagadhatatlan, hogy a Házasság Intézménye (így, nagybetűvel) az egyik az ilyen témák közül, amelyet az emberiség, azt hiszem, sosem fog megunni, hiszen mind találkoztunk már vele. Ha nincs is mindannyiunknak személyes, közvetlen tapasztalata, láttuk a szüleink, az ismerőseink, a kollégáink, a rokonaink házasságát, és idővel mi magunk is elgondolkoztunk rajta: igába hajtsuk-e a fejünket valaha, és ha igen, mikor, kivel? Illetve: mitől jó egy házasság? A rossz házasság miért rossz? Egyáltalán, mi számít jó kapcsolatnak, és mi rossznak?

 

Ugye, hogy örök és megunhatatlan kérdések? Már ez garancia lehet arra, hogy aki beül a Thália színház Segítség, megnősültem! című komédiájára, nem fog unatkozni. Sebestyén Elemér író biztos receptet választott: férfi szemszögből mutatja be az állandó problémákat. (Ezzel persze nincs semmi baj, sőt, valahol természetes, hogy egy férfi a maszkulin nézőpontot mutatja be a közönségnek – van egy olyan érzésem, ha a női meglátással próbálkozna, fele ilyen jól sem sülne el a dolog.) A hozzávalók pedig: egy egyszerű alapszituáció, remek dramaturgiai érzék Sebestyén és Radnai Márk rendező részéről, egyetlen egy darab kiváló színész és egy rakás vicc.

 

Főleg anyósviccek.

 

„Hölgyeim és uraim: helyzet van” – kezdi a másfél órás monológot Anti, azaz Pindroch Csaba a darab jóformán egyetlen kellékében, egy kopott fotelban ücsörögve. A helyzet pedig az, hogy Anti egy barátja bejelentette, eljegyezte kedvesét, ami rögtön megkongatta a képzeletbeli vészharangokat, és egyúttal remek apropót kínált főhősünknek arra, hogy sztorizgatni kezdjen saját házasságával kapcsolatban. Aki ezen a ponton úgy érzi (főleg Önök, uraim), hogy hasonló történeteket már hallott szombat este a sarki becsületsüllyesztőben ücsörögve a haverokkal, az nem jár messze az igazságtól. Bár valószínűleg azok a sztorik sokkal kevesebb humorral és átéléssel voltak előadva, mint ahogy Pindorch teszi ezt, aki viszont remekül megidézi egy baráti beszélgetés hangulatát.

 

Az előadott szituációkban nem sok meglepetés van, jól ismert helyzeteket járunk körbe jó adag humorérzékkel felvértezve. Bár a darab tulajdonképpen egyetlen szünet nélküli monológ Pindroch részéről, az arányos felépítésnek és a színészi virtuozitásnak köszönhetően mégis egymástól határozottan elkülönülő jelenetek sorát kapjuk. Tulajdonképpen akár egyfajta jószándékú útmutatónak is felfoghatjuk az egészet, afféle „Hogyan éljük túl a házasságot”, avagy „X tanács nősülésre készülőknek” listának, amely akár egy férfiaknak szóló Cosmopolitan oldalain is megjelenhetne (ha lenne ilyen). A tippek és tanácsok között olyan remek intelmek vannak, mint: hogyan (ne) rúgj be az apósoddal az esküvődön? Vagy: hogyan viseld türelemmel, ha életed értelme a volán mögé ül?

 

A humor és a poénok, bár előítéletekre és sztereotípiákra, illetve alkalmanként szakállas viccekre épülnek, nem sértőek vagy bántóak, remekül működnek. Pindroch pedig élvezi az egyszemélyes játékot, mint egy kisgyerek, aki beszabadul az ugrálóvárba: magyaráz, gesztikulál, betölti a színpadot, ide-oda szalad, hogy egy-egy, az elbeszélésben megjelenő karaktert fizikailag is megjelenítsen. Leginkább mégis a hangjára támaszkodik, bravúrosan adja elő a rikácsoló anyóst, a dörmögő apóst, a szende nejet és persze saját karakterét is. Kétségtelenül jutalomjáték ez a számára. Kicsit kár is érte, hogy a szövegkönyv helyenként ennyire modorosra sikerült: előfordult, hogy a sok átkötés („mondta az anyós”, „feleltem félénken” stb.) és a hosszú, bonyolult mondatok nemcsak színészünket akadályozta a maradéktalan kiteljesülésben, de a csattanókat is a teljes érvényesülésben.

 

Meg kell azonban hagyni, a darab könnyed hangulata annyira magával ragad, hogy ezek az apróbb hibák az első fél óra után meg is szűnnek létezni. Az előadás valamivel több, mint 90 perce nemcsak anélkül telt el, hogy akár egyszer is fészkelődtem volna a székemben, de a végére a rekeszizmomat is rendesen megdolgoztatta. A lezárásba a sok kesernyés poén után ráadásul egy kis optimizmust is sikerült becsempészni, ami megnyugtató lehet a közönség hozzám hasonló tagjainak, akik még a házasság előtt állnak – hiszen hiába idegesítő most még a sok „Mikor mégy már férjhez?”, ami a családi összejöveteleken elhangzik, azért szeretnék hinni a boldog befejezésben – ahogy mindannyian, férfiak és nők egyaránt.

 

De tanulságok ide vagy oda, mégiscsak egy komédiáról van szó, így a darab lényegét legjobban talán annak a fiatalembernek sikerült megfogalmaznia, aki a nézőtérről kivonulván mögém keveredett barátaival a ruhatár előtt: „Hát hallod… sok stand-up comedy nincs ilyen jó, mint ez volt!”