Kamila Shamsie: Istent a kőben

Kamila Shamsie Istent a kőben című kötetébe szó szerint véletlen botlottam bele, ugyanis úgy érkezett meg postán, hogy nemcsak nem rendeltem meg, de sem a könyvről, sem az írónőről nem tudtam semmit. Egy ideig forgattam tanácstalanul, elolvastam a fülszöveget, majd kicsit utánanéztem a neten, végül jó pár napig a polcomon pihent. A története alapján (egy rég eltűnt, legendás perzsa fejéket keresnek a régészek a huszadik században, persze némi szerelmi történettel súlyosbítva) ugyanis egy „Elveszett ereklyék fosztogatói”-típusú történetet vártam, némi love storyval nyakon öntve. De mekkorát tévedtem…

A pakisztáni születésű, Amerikában élő, brit-indiai kettős-állampolgárságú írónő ugyanis nemcsak a kultúrák keveredését és összeütközését ismerheti testközelből, de érezhető, hogy alaposan felkészült az I. világháborúból, a brit gyarmati időkben létező Indiából, vagy a szüfrazsett mozgalmakból is. Shamsie sokféle szempontot és témát emelt bele regényébe: a múlt század eleji női választójogi küzdelmeket és az emancipáció térnyerését, a Nagy Háború harctéri és azon kívüli eseményeit, India függetlenedési törekvéseit és a Gandhihoz köthető erőszakmentes ellenállási mozgalmat, a korabeli régészeti módszereket vagy a háttérben megjelenő örmény népirtást is. Ez így leírva talán zsúfoltnak vagy akár erőltetettnek is tűnhet, de az írónő egy hihetetlenül egyszerű megoldással tett arról, hogy a könyvet olvasva ez még csak fel se vetődjön bennünk: rettentően jól és alaposan megrajzolt figurákat hozott létre, akik élő, lélegző emberekként viselkednek, és akik élete így vagy úgy, de kapcsolódik a fent felsorolt dolgokhoz, eseményekhez.

Az I. világháború előtt nem sokkal Vivian Rose Spencer, a jó családból származó, és férfi örökös hiányában eléggé fiúsnak nevelt lány életében először elszabadulhat hazulról, hogy a család barátjával, a török Tahszin bejjel ásatásokat végezzen többek között Szkülax fejéke után, amit az magától a legendás perzsa Dareiosztól kapott. A bej esténként mesél neki erről a 2500 éves történetről (mely mondanivalója röviden annyi, hogy az ember végül mindig a saját népe és kultúrája mellé fog állni, hiába húzza máshová a szíve – ez az állítás később központi elemként sokszor vissza fog még térni – így vált Szkülax is Dareiosz ellenfelévé, mikor az megtámadta szülőhazáját), és közben lassan szerelem szövődik köztük a korkülönbség ellenére is. A bimbózó románcnak azonban a kitörő háború vet véget, és az angol lány kénytelen-kelletlen hazatér azzal az ígérettel, hogy rendíthetetlenül várni fog a bejre…

Na, ez most megint úgy hangzott, mintha valami csöpögő love story lenne ez a regény, de szerencsére messze nem az. Ugyanis a rendkívül szép és érzékletes leírásokkal dolgozó Shamsie mindig tesz arról, hogy érezzük a kor keménységét, kérlelhetetlenségét és a dolgok visszafordíthatatlanságát, ráadásul teszi ezt úgy, hogy rendszerint nem ábrázolja egy az egyben a vérfürdőket. Elég például néhány sor erejéig felvillantania egy bevarrt szájú és halálra kínzott nyúl képét, hogy tudjuk, itt nem egy szimpla leányregénnyel van dolgunk. Viv mellett a két helybéli pastun fiú, az Ypres-i poklot megjáró, és a függetlenedésért küzdő Kajjám, illetve a két kultúra legjobb elemeit egyesítő Nadzsíb is rendkívül jól sikerült és szuggesztív alakok. Az ő hármasuk között mozogva megismerhetjük még a brit és a helyi kultúra korántsem fekete-fehér módon ábrázolt képét is.

Az Istent a kőben egy igen érdekes hibrid alkotás, ami egyszerre képes megszólítani a történelmi vagy a szerelmes regények kedvelőit, de oly módon, hogy messze túlmutat ezeken, és rendkívül fontos témákról tud beszélni. Elég szomorú, fájdalmas és véres ahhoz, hogy valóságosnak érezzük, de mégis ad annyi hitet, békét és megnyugvást, hogy a végén elég jó hangulatban tegyük le, és emlékezzünk vissza rá. Ajánlom.