Főkép

Ha röviden akarnám jellemezni Bruno Schulz-ot, azt mondhatnám, hogy egy Krasznahorkai Lászlóba oltott Franz Kafka egy jó adag összehasonlíthatatlanul egyéni ízzel fűszerezve. Az általa használt nyelvezet maga a költészet; a kritikusok a legnagyobbakkal helyezik egy polcra – idehaza azonban szinte teljesen ismeretlen. Mindez annak ellenére igaz, hogy az elmúlt évtizedekben már több válogatáskötet jelent meg tőle (többek között már Fahajas boltok címmel is, ugyanazzal, mint a most bemutatandó kötet), ám úgy néz ki, hogy a szélesebb tömegek nem figyeltek fel rá. Ezt talán az magyarázza, hogy a zsidó származású lengyel író olyat alkotott, aminek, kis túlzással, nincs párja a világirodalomban, így nincs honnan szeretni, honnan ismerni. Bár ez a könyv sokszor nehezen érthető, sokszor nehezen befogadható, de ha nem veszitek kézbe, garantáltan szegényebbek lesztek egy maradandó intellektuális élménnyel.

 

Bruno Schulz apró termetű, csúf kisvárosi tanár volt, akinek műveit szinte senki nem ismerte. Az Osztrák-Magyar Monarchiában született, és a mai Ukrajnához tartozó városkájában élte le egész életét. Sodródott a történelemmel, mint megannyi sorstársa: Drohobycz a II. világháború során előbb német, majd szovjet, majd megint német megszállás alá került, és az íróval egy utcai hajtóvadászat során végeztek. Talán ebből is látszik, hogy az élete már alapból megérne egy alaposabb elemzést, de most inkább a művészetéről írnék.

 

A lengyel szerző egy sokszorosan elvesz(t)ett, különös, furcsa világba merül alá: a rég letűnt Monarchia időszakába, gyermekkora élményei és alakjai közé, ahol semmi nem állandó, és ahol minden létezés feloldható – és fel is oldódik. Itt nincs cselekmény (vagy ha van, nem igazán fontos); itt, ebben a barokkos hosszúságú mondatokkal életre keltett városi dzsungelben főleg színek, ízek, formák vannak; metaforák burjánzanak és sorra nyelik el a régi alakokat, épületeket, utcákat, hogy egyre újabbakat és újabbakat hozzanak létre. Ez egy képlékeny, folyamatosan változó világ, és ez az örökös mozgás nemcsak a felszínen megy végbe (egyes alakok elő-, illetve eltűnésével, racionálisan pontosan megmagyarázható módon), hanem az egész struktúrában; itt, egyetlen perc alatt tűnhetnek el (a szó szoros értelmében) utcák, üzletek, emberek, városrészek; de akár formák, színek, anyagok, napszakok is, hogy valami előre soha nem sejthetőnek adják át a helyüket.

 

Schulznál, Kafkához hasonlóan, rendkívül fontos szerepet tölt be az apa, akinek alakja egyben tartja a történeteket. Csak nála nem egy félelmetes, mindenen uralkodó zsarnok, hanem egy többnyire (hisz ő is változik folyamatosan) öreg, törékeny, kicsit bolond, kicsit különc öregúr, aki nemcsak az Istenével perlekedik (aki emiatt egy éjszaka meg is látogatja őt a maga félelmetességében és emberfelettiségében), hanem folyton folyvást meghökkenti környezetét. Egyszer nekiáll madarakat gyűjteni, hogy az egész ház egy óriási madártanyává váljon, és ebben az ornitológiai kakofóniában maga is lassan átváltozzon egy kivénhedt, összeaszott keselyűvé; máskor meg egyfajta őrült tudósként értekezést tart a próbabábukról és a Teremtés természetéről a meghökkent szolgálóknak.

 

Bruno Schulz műve, a Fahajas boltok egy korszakos, és minden bizonnyal megismételhetetlen műremek, amelyik sokadik alkalommal kerül a magyar olvasók elé, és bízom benne, hogy ezúttal nagyobb hullámokat vet, mint eddig (de érzékletesen le tudná írni a lengyel ezeket a hullámokat!), és ha unikumként is, de ismertté válik az olvasni szeretők körében.