Főkép

Viszonylag kevés olyan író lett idehaza ismert, aki valamelyik velünk szomszédos országból származik; ebből a szempontból a szlovák szerzők sem kivételek. Hiába olvasok rengeteg kortárs irodalmat, sok szlovák írót én sem tudnék említeni. Idén viszont, hála Szlovákia díszvendégségének a Könyvfesztiválon, több szerzőtől adtak ki ezt-azt idehaza, így Daniela Kapitánovától is, cím szerint a Könyv a temetőről című regényét.

 

Ez az alkotás eredetileg 2000-ben jelent meg, mégpedig Samko Tále álnéven. Samko Tále egyébként maga a történet elbeszélője, lejegyzője; a 44 éves, kis növésű, enyhén visszamaradt intelligenciával rendelkező, évtizedek óta papírgyűjtéssel foglalkozó férfi egy esős nap úgy dönt, hogy ír egy második könyvet a temetőről (az első mindössze egyetlen lapból áll). Az egész szöveg valóban olyan, mintha egy hosszú-hosszú esőzés alatt írták volna; semmiféle előzetes elképzelés nem fedezhető fel benne, nincs íve, története, menete – mégis működik.

 

Nehezen eldönthető, hogy a gyengeelméjű Samko „forrest gumpi” naivitással, vagy pedig merő rosszindulattal tekint az őt körülvevő világra. Az ő egyetlen célja ugyanis az, hogy maradéktalanul beilleszkedjen a társadalomba („Mert én nem vagyok debil.
Mert én olyan vagyok, mint mindenki más, ezért is becsül engem mindenki más, mert én olyan vagyok, mint mindenki más.”), hogy tökéletesen normális és átlagos legyen, így ezért mindig azt teszi, amit egy „átlag” szlovák tenne. Vagyis gyűlöli a magyarokat, a németeket, a cigányokat, a melegeket, a munkanélkülieket és a számára elvont művészeket; dolgozik, és mindig odafigyel a környezetében élőkre; ha olyat lát, ami nem normális, jelenti RSDr. Gúnár Karolnak (igen, így hívják), aki a csehszlovák titkosszolgálat embere, és aki „tesz arról”, hogy a dolgok ismét a normális mederbe kerüljenek vissza. Samko pont olyan akar lenni, mint bárki más. És olyan is lesz. Kicsit rasszista, kicsit kirekesztő, kicsit besúgó, kicsit rosszindulatú, kicsit „agymosott”. És ez a „bárkimásság” nem róla mond el sokat, hanem a szocialista, posztszocialista Szlovákia átlagembereiről…

 

Ezt a monoton, végtelen beszédfolyamot igen nehéz bárhol is abbahagyni. A vékonyka kötet szinte egy ültő helyünkben elolvasható. A szöveg teljes egészét Samko monológja teszi ki, saját kezű rajzaival illusztrálva (valójában Fero Jablonovsky alkotásai). Ebben a monológban csapong össze-vissza, az időben hol még a ’70-es, ’80-as évek diktatórikus Csehszlovákiájában, hol a ’90-es évek posztszocialista Szlovákiájában járunk, de a tipikus átlagpolgár nem sokat változik. Az ott is végbemenő rendszerváltozás hiába döntötte romba az addigi jól ismert világot, az emberek nem változtak egyik pillanatról a másikra. Mint ahogy idehaza sem. Pont ezért lehet érdekes itthon is ez a torz tükör, mert ebbe bármelyik volt szocialista ország polgára belenézhet, a látvány mégis ugyanaz lesz.

 

A Könyv a temetőről nem könnyű olvasmány, bár jókat lehet rajta kacagni, mégsem teljes ízében vidám, fontos témákat érint igen élvezetes előadásban, illetve főbb mondanivalóit tekintve nekünk is bőven aktuális lehet. De figyelem! A polkorrektség itt nem játszik!