Főkép

Fülszöveg:

Elbűvölő és erőteljes bemutatkozó regény arról, hogyan határozzák meg visszavonhatatlanul a múltbeli döntések a jelent, és milyen keserédes szembesülni azzal, ami lehetett volna.

 

1962, Denver. Ebben a városban egy egyedül élő harmincas nő már-már bohémnak számít. Ám a harmincnyolc éves Kitty Miller elégedett a maga szingli létével. Anno együtt járt egy Kevin nevű orvossal – de amikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogy remélte, úgy döntött, hogy a saját útját fogja járni. Most annak a könyvesboltnak szenteli magát, amelyet a legjobb barátnőjével, Friedával együtt vezet, és esténként hazatér otthonos lakásába. Férj híján, akit vacsorával kellene várni, megengedhet magának egy-két italt munka után a barátaival; gyerekek nélkül, akiket reggel iskolába kellene indítani, akár egész éjjel fenn maradhat olvasni imádott macskája, Aslan mellett üldögélve.

 

Aztán elkezdődnek az álmok.

 

1963: Katharyn Andersson házasságban él nagy szerelmével, Larsszal. Álomotthonban laknak Denver kertvárosában, baráti szomszédságtól körülvéve. Eszményi hely a gyerekeik felnevelésére. Katharyn világa pontosan olyan, amilyet Kitty hajdan elképzelt magának... de csak az álmaiban létezik.

 

Kitty eleinte élvezi az éjszakai kiruccanásokat ebbe az alternatív világba. Bár ott nincs Frieda, nincs könyvesbolt, hiányoznak az ismerős arcok, Kitty egyre kevésbé vágyik kinyitni a szemét és elhagyni Katharyn vonzó életét.

De az álomvilág minden egyes látogatással reálisabbnak tűnik. Ahogy kezd elmosódni a határ a két világ között, Kitty kénytelen szembenézni a bizonytalan jövővel. Milyen árat kell fizetnie azért, hogy az álomvilágban maradhasson? És mivel jár, ha elengedi?

 

Részlet a regényből:

Első fejezet

Ez nem az én hálószobám.

Hol vagyok? Levegő után kapkodva az államig húzom az ismeretlen paplant és igyekszem észhez térni, de nem jut eszembe semmilyen magyarázat az ittlétemre.

Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy szerda este van, és tömény élénksárgára festem a szobám falát. Frieda, aki felajánlotta, hogy segít, kritikával illette a színválasztásomat. – Túl napsütötte egy hálószobához – jelentette ki azon a nagyokos hangján. – Hogy fogsz tudni elaludni borús napokon egy ilyen szobában?

Belemártottam az ecsetet a festékesdobozba, gondosan letöröltem a felesleget, majd felmentem a létrára. – Éppen ez benne a lényeg – mondtam Friedának. Közelebb hajolva végighúztam az ecsetet a magas, keskeny ablak kerete mentén.

Nem kellene emlékeznem, hogy mi történt ezután? Mert furcsa módon nem emlékszem. Nem tudom felidézni a festéssel töltött estét, sem azt, hogy a takarítás előtt megcsodálom a művünket. Nincs emlékem arról, hogy megköszöntem Friedának a segítséget, és kikísértem.

Nem emlékszem, hogy aludni tértem a napsárga szobában, a friss festés átható szagával az orromban. De meg kellett tennem mindezeket a dolgokat, mert most itt fekszem. És mivel ez itt nem az otthonom, nyilvánvaló, hogy még alszom.

Viszont ez nem egy tipikus álmom. Az éjszakáimat inkább a fantasztikum világába való behatolás jellemzi, olyan álmok, amelyek a megszokott időn és téren kívülre visznek. Ez azért van így, vontam le a következtetést, mert nagyon sokat olvasok. Olvasta valaki a Gonosz lélek közeleg című könyvet? Tavaly júniusban jött ki, de megjósolták, hogy 1962 egyik legnagyobb bestsellere lesz.

Ray Bradbury remek olvasmány; mindenkire rátukmálom a regényét, aki csak beteszi a lábát a Friedával közös könyvesboltunkba, és valami „igazán lebilincselő” művet keres.

– Kísérteni fog az álmaiban – biztosítom a reménybeli vevőt. Önbeteljesítő prófécia: tegnapelőtt éjjel azt álmodtam, hogy Will Halloway és Jim Nightshade, a Bradbury-regény két főszereplője mögött botladozom, akiket oda vonzott a késő este Green Townba érkező vándorcirkusz. Próbáltam meggyőzni őket, hogy legyenek óvatosak, de ők, tizenhárom éves fiúk lévén, nem törődtek velem. Emlékszem, milyen nehéz volt lépést tartanom velük, mert nem tudtam rendes működésre bírni a lábamat. Will és Jim egyre messzebbre hatolt az árnyékok között, sötét pontokká esett szét az alakjuk, míg végül teljesen eltűntek a szemem elől, én meg bömböltem tehetetlen haragomban.

Ebből is láthatják, nem az a fajta nő vagyok, aki olyan átlagos dolgokat álmodik, minthogy valaki más hálószobájában ébred.

Ez az álombeli hálószoba jóval nagyobb és menőbb, mint az igazi hálóm. A fal zsályazöld, nagyon más színű, mint az az élénksárga, amit otthonra választottam. Az egymáshoz illő bútorok könnyűek és modernek. Az ágytakaró szépen összehajtogatva hever az ágy lábánál; az ágynemű-garnitúra puhán öleli körül a testemet. Kellemes, a maga túl szabályos módján.

Becsúszok a paplan alá, és lehunyom a szemem. Tudom, hogy ha elég sokáig csukva tartom, hamarosan már bálnákra vadászva találom magam a Csendes-óceánon, szedett-vedett ruhákban whiskyt vedelve a hajómon a haverokkal. Vagy fenn a magasban repülve Las Vegas felett, miközben a szél az arcomba fújja a hajam, a két karom hatalmas szárnnyá változik.

De most nem történik semmi ilyesmi. Ehelyett egy férfi hangját hallom.

– Ébredj fel, Katharyn, ébredj fel, szerelmem.

Kinyitom a szemem, és a legmélyebb, legkékebb szempárba nézek, amit valaha láttam.

Megint lehunyom a szemem.

Egy kezet érzek a vállamon, ami meztelen, a szatén hálóingem vékony pántjától eltekintve. Jó régen nem volt már részem ilyen intim érintésben egy férfitól. De vannak öszszetéveszthetetlen érzések, és nem számít, hogy mennyire rendszertelenül tapasztaljuk meg őket.

Tudom, hogy most meg kellene rémülnöm. Az lenne a megfelelő reakció, igaz? Még ha alszom is, el kellene borzadnom egy idegen férfi kezét érezve a csupasz bőrömön.

Ám érdekes módon gyönyörűséget találok ennek a képzelt pasasnak az érintésében. Finom, de határozott a fogása, és ahogy a felkarom köré fonja az ujjait, gyengéden simogatja a bőröm a hüvelykujjával. Csukva tartom a szemem, élvezem a cirógatást.

– Katharyn. Kérlek, szerelmem. Nem szívesen ébresztelek fel, de Missynek forró a homloka… és téged hív. Fel kell kelned.

Csukott szemmel eltöprengek ezen az információn. Azon tűnődöm, ki lehet az a Missy és mi közöm nekem ahhoz, hogy forró a homloka.

Kuszán, ahogy már az álmokban történni szoktak a dolgok, egy dal szövege foglalja el a helyet a gondolataimban, amely néhány évvel ezelőtt volt sláger a rádióban. Hallom a dallamot, de abban nem vagyok biztos, hogy jól emlékszem-e a szavakra – Rosemary Clooney énekelte, és valami olyasmi volt, hogy csillagok vannak a szemében. És arról, hogy ne hagyd, hogy a szerelem bolonddá tegyen. Ez a gondolat megmosolyogtat; hiszen ennél bolondabb már nem is lehetnék, mint ebben az álomban.

Kinyitom a szemem, és felülök az ágyban, amit azonnal meg is bánok, mert ahogy testhelyzetet változtatok, a kék szemű férfi elveszi meleg kezét a karomról.

–  Ki maga? – kérdezem. – Hol vagyok?

Ő is kérdőn néz rám. – Jól vagy, Katharyn?

Csak a rend kedvéért, nem Katharyn a nevem. Hanem Kitty.

Jó, valójában Katharyn. De sosem érdekelt, milyen nevet adtak nekem. Mindig olyan hivatalosnak éreztem. Kath-aryn – nem áll rá úgy az ember nyelve, mint a Kittyre. És mivel a szüleim szokatlan írásmódját választották egy máskülönben gyakori névnek, fárasztónak találom, hogy folyton le kell betűznöm, ha rákérdeznek, hogy írják.

–  Azt hiszem, jól vagyok – mondom a Kékszeműnek.

–  De arról fogalmam sincs, hogy ki maga és hol vagyok. Sajnálom.

Mosolyog, és rám hunyorít azzal a szép kukkolójával. A szemétől eltekintve átlagos külsejű. Középmagas, közepes testalkatú, deréktájon kis úszógumival. Gyérülő vörösesbarna haja van, ami kicsit kezd már megszürkülni. Olyan negyven körülinek saccolom, pár évvel idősebb lehet nálam. Ahogy beszívom a levegőt, fás szappanillatot érzek rajta, mintha most végzett volna a borotválkozással és a tusolással. Jó az illata, és érzem, hogy kihagy egy ütemet a szívverésem.

Te jó ég, ez az álom egyreabszurdabb lesz!

–  Nagyon mélyen alhattál, szerelmem – mondja. – Tu-dod, ki vagyok. A férjed. És a hálószobánkban vagy, a házunkban. – Körbemutat a szobában, mintha ezzel akarná bizonyítani az igazát. – A lányunk pedig, akit Missynek hívnak, ha elfelejtetted volna, valószínűleg lázas, és szüksége van az anyjára.

Felém nyújtja a kezét. Mintegy ösztönösen megfogom.

–  Rendben? Kérlek, Katharyn – rimánkodik.

Összevonom a szemöldököm. – Elnézést, azt mondta, hogy maga…

Sóhajt. – A férjed vagyok, Katharyn. A férjed, Lars.

Lars? Milyen sajátos név! Nem jut eszembe, hogy valaha is találkoztam volna Lars nevű emberrel. Halványan elmosolyodom, a kivételes képzelőerőmre gondolva. Nem egyszerűen csak egy Harryt, Edet vagy Billt idéztem meg.

Nem, asszonyom, az én fantáziámban egy Lars nevű férj született meg.

–  Rendben – mondom. – Csak egy percet kérek.

Megszorítja, majd elengedi a kezem, aztán hozzám hajol, és arcon csókol. – Megmérem a lázát, amíg várunk rád. – Feláll, és kimegy a szobából.

Megint lehunyom a szemem. Most már holtbiztosan megváltozik az álmom.

De amikor újra kinyitom a szemem, ugyanott vagyok. Még mindig abban a zöld hálószobában.

Más lehetőséget nem látván felkelek, és átvágok a szobán. Az ágy fölötti osztott ablaksorról, az elhúzható üvegajtóról, amely mintha valami teraszfélére vezetne és az innen nyíló tágas fürdőszobából arra következtetek, hogy ennek a hálónak, amennyiben tényleg létezne, egy modern ház részének kellene lennie. Modernebb – és feltehetően nagyobb –, mint annak az 1920-as évekbeli ikerháznak a hálója, amelyet a Platt Parkban bérelek Denverben.

Belesek a fürdőszobába. A szerelvények fényes halványzöldek, króm csapokkal. A két mosdót arannyal pettye - zett fehér műanyag pultba süllyesztették. A fésülködőasztalt világos fából készült szekrények keretezik, amelyek lefelé és a fal felé enyhén elkeskenyednek, így a fésülködőasztal a pulttal egy szintben mélyebb, mint a padló közelében. A padlócsempe mentazöld, rózsaszín és fehér üde mozaikja. Fogalmam sincs, hogy Denverben vagyok-e még, de ha igen, ez akkor sem lehet az ódivatú Platt Park, ahol semmi új nem épült a háború előtti évek óta.

Megnézem magam a fiókos szekrény fölötti tükörben, félig-meddig arra számítva, hogy egy vadidegen néz vissza rám – ki tudja, ki lehet ez a Katharyn? De saját magamat látom viszont. Alacsony, dús keblű nő, idegesítően vöröses- szőke hajjal, ami a homlokomnál rakoncátlan fürtökben, mindenhol másutt meg gubancokban áll, mindegy, milyen gyakran járok mosatni és berakatni. Beleszántok az ujjaimmal, és megpillantok a bal kezem gyűrűsujján egy ragyogó gyémántot és egy széles karikagyűrűt.

Ez csak természetes, gondolom. És milyen optimista agyam van, hogy olyan férjet találtam ki magamnak, akinek telik egy ilyen méretes kőre.

Benyúlva a szekrénybe találok egy tengerészkék steppelt köntöst, ami tökéletesen illik rám. Megkötve az övet a derekamon kilépek a folyosóra, hogy megkeressem a furcsa nevű Larst és az ő beteg gyerekét, Missyt.

Velem szemben, a falon, nyilvánvalóan úgy elhelyezve, hogy rá lehessen látni a hálószobából, egy nagy, színes fotográfia. Hegyvidéki tájat ábrázol: a horizont alá bukó nap rózsaszín és arany ellenfényt vet a csúcsokra. A kép bal oldalán végig amerikai sárgafenyők. Egész életemben Coloradóban laktam, de sejtelmem sincs, hol van ez, vagy egyáltalán a Sziklás-hegységben készült-e a fotó.

Próbálom megfejteni a rejtélyt, amikor mozgást érzékelek a derekam táján, a jobb oldalamon. Megbillenek, de igyekszem egyensúlyba kerülni, nehogy hanyatt essek.

– Au! – kiáltom megfordulva. – Ne csináld ezt. Meg kell állnod a saját lábadon. Már túl nagy vagy ahhoz, hogy másokra támaszkodj, és nem várhatod el, hogy felvegyenek.

Mi az ördög? Ki az a nő, aki ezeket mondja?

Én nem lehetek. Soha életemben nem mondtam, még csak nem is gondoltam ilyeneket.

Egy kisfiú néz fel rám Lars átható pillantású kék szemével. Takaros, rövidre nyírt haja ellenére sem rejtheti el azokat a rakoncátlan, vörösesszőke fürtöket a homlokán. Hamvas barackszínű arca tisztára mosva. Szerepelhetne egy tej- vagy nyalókareklámban. Igen, annyira aranyos, és ahogy ránézek, érzem, hogy meglágyul egy kicsit a szívem.

Elenged, és bocsánatot kér. – Csak hiányoztál, mama – mondja. – Tegnap óta nem láttalak.

Elakad a szavam. Aztán, emlékeztetve magam arra, hogy én most alszom, rámosolygok a kisfiúra. Lehajolok, és megszorítom a vállát. Egyszerűen tovább álmodom ezt az álmot.

Miért is ne? Végtére is elég kellemes helyre kerültem.

–  Vigyél oda a papádhoz és Missyhez – mondom, meg-fogva a gyerek puha, könnyű kezét.

Végigmegyünk a folyosón, majd fel egy fél lépcsősoron. Az emeleten egy kislány szobája, szegfűrózsaszín falakkal, kis fehér faággyal és egy alacsony könyvespolccal, amin képeskönyvek meg plüssállatok sorakoznak. Az ágyban egy másik angyali gyermek ül, a kezemet fogó kisfiú lány változata. Siralmas az arckifejezése, lázrózsák nyílnak az orcáin. Méretre nagyjából akkora, mint a fiú. Nem erősségem a gyerekek életkorának megtippelése, de olyan öt-hat évesnek becsülöm őket. Ikrek?

–  Itt a mama! – mondja a Kerubfiú, felmászva az ágyra.

–  Missy, itt a mama, és mindjárt jobban leszel.

Missy nyafog. Leülök mellé, és megérintem a homlokát, ami aggasztóan forró a tenyerem alatt. – Mid fáj? – kérdezem gyöngéden.

Hozzám hajol. – Mindenem, mama – mondja. – Főleg a fejem.

–  Megmérte a papa a lázadat? – Hihetetlen, milyen köny-nyen jönnek a számra ezek az anyai szavak. Vérprofinak érzem magam.

–  Igen, most öblíti le a hőmérőt.

–  Lázmérőt – javítja ki a Kerubfiú. – A lázat lázmérővel mérik, nem hőmérővel.

A kislány a szemét forgatja. – Ne okoskodj, Mitch.

Lars jelenik meg az ajtóban. – Harmincnyolc-hat – közli.

Nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel. Ó, tudom én, hogy harmincnyolc egész hat tized fokos lázat jelent, de vajon mit kell ilyenkor csinálni? Maradjon ágyban, nem mehet iskolába?

Nem tudom, mert nincsenek gyerekeim. Nem vagyok anya.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy soha nem akartam gyereket. Éppen ellenkezőleg. Én az a kislány voltam, aki szeretett babázni, eljátszottam, hogy cumisüvegből megetetem, bepelenkázom őket, aztán tologatom a játék babakocsiban. Egykeként kistestvérért könyörögtem a szüleimnek – és nem a nővére akartam lenni a picinek, hanem a kisanyukája.

Sokáig úgy gondoltam, hogy hozzámegyek Kevinhez, az egyetemi udvarlómhoz. Akit ’43-ban a csendes-óceáni hadszíntérre vezényeltek, mint szinte valamennyi fiatalembert, akit addig még nem vonultattak be. Hű maradtam hozzá – akkoriban ilyenek voltak a lányok, hűek maradtak. Egymást érték a leveleink Kevinnel. Csomagokat küldtem neki édességgel, zoknival, borotvaszappannal. A lánykollégiumban rajzszögeket szúrtunk a Csendes-óceán térképébe, így követve a katonafiúk előrenyomulását. – Nehéz várni, de majd látni fogjuk, hogy megérte, ha hazajönnek – mondogattuk egymásnak a lányokkal. Telesírtuk a zsebkendőnket, amikor megtudtuk, hogy valakinek a párja nem tér már vissza, de ugyanakkor halk hálaimát rebegtünk, hogy nem a mi fiúnk volt az, ezúttal nem.

Nagy megkönnyebbülésemre Kevin épségben és látszólag mit sem változva hazatért a háborúból, alig várva, hogy folytathassa az orvosi tanulmányait, mert az volt a célja, hogy orvos legyen. Továbbra is együtt jártunk, de soha nem kérte meg a kezem. Esküvők sorára voltunk hivatalosak, ahol mindenki azt kérdezte, mikor jövünk mi. – Ó, hát majd legközelebb! – válaszoltam vidám és könnyed hangon. Kevin meg egyszerűen másról kezdett beszélni, ha ez a téma került szóba.

Múltak az évek. Kevin elvégezte az orvosi egyetemet, és megkezdte a kórházi gyakorlatát; én ötödikeseket tanítottam. De ami a kapcsolatunkat illeti, egy tapodtat sem léptünk előre. Végül rájöttem, hogy nem halogathatom tovább az ultimátumot. Megmondtam Kevinnek, hogy ha nem akarja állandósítani a kapcsolatunkat, akkor én kiszállok.

Nagyot sóhajtott. – Valószínűleg így lesz a legjobb – mond-  ta. Búcsúzóul felületesen arcon csókolt. Egy év sem telt belé, és hallottam, hogy feleségül vett egy ápolónőt a kórházból, ahol dolgozott.

Persze ebben az álomvilágban mindez nem számít – sem az elvesztegetett évek, sem Kevin goromba visszautasítása. Ebben a világban győztesként rendezkedtem be az idők során. Ez igen, Kitty, hallom a Delta Zeta nővérek gratulációit. Ez igen!

Abszurdnak érzem a gondolatot, de megállom nevetés nélkül. Aztán megdermedek, és a számhoz kapom a kezem. Ez ugyan csak álom, de itt van egy beteg gyerek. Ennek megfelelően kellene viselkednem. Ahogy egy aggódó anyához illik.

Felemelem a tekintetem Missy ágyáról, és összenézek Larsszal. Csodálattal és – létezik, hogy jól látom? – vágyakozva bámul rám. Lehetséges az, hogy házas emberek így nézzenek egymásra? Akár egy „lázas a gyerek” válsághelyzetben is?

– Mi legyen? – kérdezi tőlem Lars. – Te mindig tudod, mit kell ilyenkor tenni, Katharyn.

Valóban? Milyen érdekes ez az álom. Kipillantok az ablakon a téli reggelbe, jégvirágos az üveg és csendben hulldogál a hó.

Akkor hirtelen és megmagyarázhatatlanul valóban tudom, mit kell tenni. Felállok, és a folyosón át bemegyek a fürdőszobába.

Pontosan tudom, hogy a gyógyszeres szekrény melyik polcán keressem a St. Joseph gyerekaszpirin kis műanyag fioláját. Elveszek egy papírpoharat a fali tartóról, és engedek bele egy kevés hideg vizet. Kinyitom a törölközős szekrényt, előveszek egy arctörlőt, hideg víz alá tartom, majd kicsavarom.

A gyógyszeres fiolával, az arctörlővel és a pohárral céltudatosan visszaindulok Missy szobájába. A homlokára teszem a hideg törölközőt, gyengéden rászorítva a forró bőrére. A kezébe nyomok két szem aszpirint; a kislány kötelességtudóan lenyeli a tablettákat a vízzel. Hálásan mosolyog rám, és visszahanyatlik a párnára.

– Most hagyjuk pihenni. – Betakargatom Missyt, és kiválasztok néhány képeskönyvet a polcáról. Ludwig Bemelmans Madeline-sorozatának egyik könyvébe lapoz bele elsőnek, amely egy párizsi bentlakásos iskolában játszódik – a házat vadszőlő növi be, a lányok kettesével sorakoznak. Missy az ujjával követi a szavakat az egyes oldalakon, és suttogó torokhangon ki is olvassa őket.

Lars hozzám lép, és megfogja a kezem. Együtt mosolygunk rá a lányunkra, aztán az imádnivaló kisfiunkkal csendben kijövünk a szobából.

De aztán, olyan hirtelen, ahogy megtörtént, véget ér az álom.

Éles hangon csörög a vekker az éjjeliszekrényen. Csukott szemmel nyúlok ki érte, lenyomom a gombot, és elhallgattatom. Kinyitom a szemem, és sárga a szoba… Itthon vagyok.