Főkép

Egy kicsit mulatságosnak tartom, de idén az a meglehetősen furcsa helyzet állt elő, hogy az a szuperhős-képregény, amit mostanság a legjobban vártam, nos, nem is szuperhősökről szól. Illetve ez így nem teljesen igaz, mondom inkább úgy: nem szuperhősök a főszereplői. Hanem egy egyszerű fotós újságíró, akinek legfeljebb az a szuperképessége, hogy hosszú napokat képes munkába temetkezve a családjától távol tölteni, a felesége és gyermekei legnagyobb bánatára. De Phil megszállott: a „csodalények” megszállottja. Mióta Manhattan utcáin először meglátta Fáklyát és Namort, azóta érzi, hogy az emberiség jövője múlik a szuperhősökön. Egész életét az ő követésükre teszi fel, ám az évek elmúltával egyre mélyebb letargiába esik, egyre kevésbé érti a hősöket – és az emberiség feléjük mutatott reakcióját. Miért van az, hogy míg az egyik héten ajnározzuk a szuperhősöket, a következő héten már gyűlöljük őket? Miért indítunk ellenük vizsgálatot, miért szidjuk őket újságcikkekben, miért akarjuk bűnösnek beállítani őket, ha egyszer hetente, sőt, naponta megmentik az életünket?

 

Bosszúból, amiért akaratlanul is összekapcsoljuk a szuperhősök megjelenését a szuperbűnözőkkel? Féltékenységből, mert ők képesek megtenni azt, amit mi soha? Irigységből, mert ezáltal a saját jelentőségünk is leértékelődik, mert innentől kezdve nem mi, „egyszerű” emberek vagyunk az evolúció csúcsa? „Hogy ugorjuk meg a lécet?” – hangzik fel az egészen döbbenetes kérdés Jameson szájából, és ebben benne érzem minden keserűségét a képregénynek. De Kurt Busiek itt nem áll meg, mert ez csak a kérdések egyik fele, a másik valahogy így hangzik: hogy változik meg az ember ennyi életveszélyes helyzet közben? Egyszer egymást püfölik a szuperemberek, aztán elszabadul valami kísérlet, legközelebb az űrből jönnek látogatók, feltűnik az Ezüst Utazó meg Galactus, akik még csak nem is kötődnek a Földhöz... át tudod még élni az apokalipszis riadalmát, ha hetente beköszönt egy? Vagy érzéketlenné válsz, elvégre majd a Bosszú Angyalai úgyis megmentenek? Mit tesz ez veled, hogy ennyire porszemnyinek tűnsz az istenek között?

 

Talán ezek a legfontosabb kérdések, amiket Busiek körbejár a Csodák kora második kötetében (vagy ha úgy jobban tetszik, harmadik-negyedik füzetében) – csak éppen választ nem kapunk rájuk. Csak tanácstalanságot, némi haragot és egy nagy adagnyi rezignált beletörődést. Míg az előző részben sokkal jelentősebb volt a düh, a fájdalom, a tehetetlenség, ezúttal Phil mintha elfáradt volna. És nemcsak a kora miatt, hanem egyszerűen mert nincsenek is válaszok. Míg „egyszerű” embertársaidra hatással tudsz lenni, felelősségre tudok őket vonni, börtönbe tudod őket zárni, addig a szuperhősök között ez vajmi kevéssé működik. Ha Fáklyának ahhoz lenne kedve, egy pillanat alatt szénné égethetne. A Lény összeroppanthatna, Óriás rád taposhatna, Pókember pedig valószínűleg ezernyi kreatív módját tudná kitalálni a megölésednek. Ebben nem tudod őket megakadályozni – kénytelen vagy bízni az jóindulatukban, a becsületükben, az igazságérzetükben. Így pedig hiába keresed a válaszokat, azok jóval túlmutatnak rajtad. Számodra pedig nem marad más, mint a mindent felőrlő megszállottság.

 

Ezt a folyamatot Busiek nagyon precízen és szuggesztíven jeleníti meg: látszólag csak apró pillanatokat ismerünk meg, egy-egy panel erejéig jut csak idő az egyes eseményeknek, de mégis nagyon pontos képet kapunk Phil érzéseiről, gondolatairól és tetteiről. De hogy ne csak az írót dicsérjem, Alex Ross újfent elképesztően zseniális. Festett oldalai még mindig szemet gyönyörködtetően szépek, nagyon a helyén van minden apró részlet (erről jut eszembe: külön dicséret illeti a magyar kiadót, hogy még a belső újságcikkek lefordítására is szántak időt). Múltkori cikkemben a tömeget és az érzelmek bemutatását emeltem ki, most az istenekként megjelenő szuperhősöket hangsúlyoznám: tényleg érezni azt az áhítatot, amit az emberek éreznek irántuk, mintha maguk az angyalok szálltak volna le az emberek közé (és nagyon tetszett, hogy az „ártatlan” Gwen Stacy-t is hasonló szépséggel társította Ross).

 

Nem tudom, hogy aki a Csodák kora első részét a kezébe vette, és elolvasta, annak kell-e még további biztatás, hogy tegyen hasonlóan a folytatással is, de ha esetleg mégis lenne ilyen olvasóm, akkor üzenem neki, hogy igen, ha az első tetszett, akkor ezért is rajongani fogsz. Akinek esetleg még hiányzott a lökés, hogy beszerezze az első részt is, az remélem, hogy a cikkem után megkapta, elvégre kétlem, hogy ennél tartalmasabb, elgondolkodtatóbb és egyáltalán, élvezetesebb szuperhős-képregényt fog még idén a magyar piacon látni (pedig nagyon izgalmas újdonságok érkeznek a Kingpin háza tájékán). A Csodák kora nem hiába lett kultikus: korszakalkotó mestermű, amit akkor is kötelező elolvasnod, ha amúgy életedben csak egy Pókember-füzetet olvastál. Annyira más nézőpont, annyira más hangulat, de mégis benne van minden, amiért szuperhősökről olvas az ember. Továbbra sem tudok rá mást mondani: zseniális.