Főkép

Lukács Miklós (cimbalom) Budapest – anzix lemezével elindult egy maga által formált úton, és amolyan megállíthatatlan úttörőként nem kisebb dobossal és bőgőssel kísérletezik tovább új trió formációjában, mint Eric Harland és Larry Grenadier. A két amerikai jazz ikonnal az Opus Jazz Clubban mutatkozott be először a trió, de ahogyan a koncert előtti felkonferálásból kiderült, egy kétnapos lemezfelvétel után. A korongot már most nagyon várjuk a koncert tükrében, amely egy rendkívül forma- és ritmusgazdag világ képét tárta elénk. Lukács legújabb útjai cimbalomtrió formációiban ugyanis mintha éppen erről az egészen radikálisan megújuló forma- és ritmusgazdagságról szólnának a leginkább. Egy olyan típusú, folytonos zenei nyelvújításnak lehetünk a tanúi, amely éppen annyira keresi még az optimális társakat, mint a közönségét, és ez alkalommal úgy tűnt, hogy most egészen jó arányban meg is találta azokat.

 

Harland és Grenadier ugyanis lehengerlő dinamikával játszották Lukács kompozícióit. Ahogyan megtudhattuk, a várhatóan már szeptemberben megjelenő közös albumra négy új és négy korábbi, de újragondolt szerzemény került fel, amelyeket ha figyelmünk nem csalt meg, mind bemutattak – a koncert első felében másodikként elindított téma ugyanis annyira kalandosan hosszúra nyúlt, hogy azt két külön kompozíció szünet nélküli előadásaként értelmeztük. De nem ez volt az egyetlen labirintusbeli barangolás az este során, és éppen az ehhez alapot adó epikus zenei szerkesztés az egyik meghatározó eleme Lukács kompromisszumok nélküli gondolkodásmódjának, amely már-már feszült koncentrációt követel hallgatóitól.

 

Az így létrejövő muzsika ugyanis értelmezhetetlen a szokványos zenei mátrixokban, és számomra az is nehezíti a befogadását, hogy Lukács megközelítéseiben a cimbalomtrió erősen ritmusközpontúvá válik. Ehhez viszont Harland ideális társnak bizonyult és nemcsak a simpatico, de az összhang is tökéletes volt kettőjük között: Lukács virtuóz futamait Harland sokszor beszédbe hajló dallamdobolással és időnként agresszívan nyers dinamikával ellensúlyozta, hogy többször dobszóló határoljon egyes részeket, amolyan tisztán ritmikai perspektívából kiértékelve az addig történteket. Grenadier pedig a rá jellemző, szikár és nyers, rövid hangokkal operáló játékával nemcsak központozta, hanem állandóan finoman kontextualizálta is a muzsikát.

 

A trió széles dinamikai skáláján többször is helyet kapott a halknál is halkabb játék, amelynek meghatározó eszköze leginkább a kezek valamilyen közvetlen kapcsolata volt a cimbalommal vagy a dobok helyett a ritmuseszközként is használható saját testtel. Ahogyan a koncert után Harland mesélte, számára rendkívül fontos az ujjak érintéséből fakadó ritmus, ami az ütős játékkal szemben rövidebb reakcióidőt kíván és ezért elég csupán figyelnie Lukács ütőinek mozgását ahhoz, hogy reagáljon. A szintén klasszikus zenei neveltetésű muzsikus elmondása szerint Lukács szerzeményei igazi kihívást jelentenek a számára, amelyet láthatóan nagy élvezettel és örömmel fogadott a koncert során. Ránk is erősen hatott a musica nova, bár az utolsó dobszólónál muszáj volt még egy pohár bort rendelni, mert az új nyelvet mi még csak dadogjuk és darabosan értjük, és az ebből fakadó feszültség miatt nem tudtunk kellőképpen ellazulni az este során.

 

Előadók:

Lukács Miklós – cimbalom

Larry Grenadier – nagybőgő

Eric Harland – dobok