Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

Fanfare Ciocârlia: Onwards to Mars (CD)

 

Számomra kezdetben vala Boban Markovic, a balkáni rézfúvós zene letéteményese, és olyan filmek emlékezetes dallamainak biztosítója, mint az Underground („Kalasnyikov” abszolút kedvenc). Előző héten a magyar Fanfara Complexa szerepelt a rovatban, most pedig egy másik, hasonló formáció új albuma került a kezembe. Az idén húsz éves Fanfare Ciocârlia nem csupán lemezeket és szinte az egész világot érintő fellépéseket tudhat maga mögött, hanem egy komoly kiadót is.

 

A kerek évfordulót idén egy dupla bakelites válogatással ünneplik meg, az Onwards to Mars pedig az ezt megelőző zseniális sorlemez. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy két évtized alatt még az is megtanul muzsikálni, aki esetleg kezdetben nem lett volna ura a hangszerének. Szóval ezért nem kell aggódni, mindenki rendelkezik akkora tudással, amire szükség van ezekhez a szerzeményekhez. A Romániából származó cigány együttes ezúttal elengedte magát, és egy változatos, sokféle arculatot felvonultató gyűjteményt tett le az asztalra. Van itt a cappella (Crayfish hora), Shaggy átirat (Mista Lobaloba), Latin-Amerika (Out to lounge), blues (I put a spell on you) – és persze nagyszámú cigány, román, balkáni gyökerekkel bíró nóta.

 

Hamarjában nem is tudom mire hívjam fel a figyelmet, mert ez tényleg nagyon jól sikerült lemez, amit egyrészt nyugodtan magunkkal vihetünk bármely táncmulatságra, másrészt valóban van annyira változatos, hogy ne unjunk rá egyhamar. Az egyik véglet mondjuk a „The patron’s funeral”, a maga visszafogottan szomorkás, de tulajdonképpen életigenlő gyászmenetbe illő hangulatával, míg a másik véglet a táncolásra buzdító „Cucuritza”, a maga jellegzetesen balkáni alapjaival, amit tetszetős szólók díszítenek. A zenészek tehetsége egyébként szerintem a „Saints and Dates” című kompozícióban érvényesül a legjobban, mert itt a balkáni alapokat vegyítik mindenféle filmes kikacsintásokkal (James Bond téma például), de úgy sétálnak át az egyik kultúrkörből a másikba, hogy csak lestem.

 

Az albumzáró szerzemény (Fiesta de negritos) pedig arra jó példa, hogy mennyire rugalmasan értelmezi a stílusokat az együttes. Miközben az alap jellegzetes balkáni rezes motívum, addig a vendégként közreműködő Puerto Candelaria latinos ízt tesz hozzá, amitől az embernek olyan érzése van, mintha két, egymással párhuzamos utcán felvonuló zenekar között sétálva egyszerre hallgatná azok zenéjét, amelyek nem gyengítik, hanem éppen ellenkezőleg, felerősítik egymást.

 

Kinek ajánlom: balkáni rezesbandák szerelmeseinek.

2016-ben megjelent lemez (Asphalt Tango).

Bővebben az együttes facebook oldalán: https://www.facebook.com/FanfareCiocarlia

 

 

 

Tara Fuki: The best of… (CD)

 

A kétfős zenekar (Andrea Konstankiewicz és Dorota Barová) úgy gondolom valóban egyedi jelenség a piacon, köszönhetően a cselló+ének párosításnak. Kétfős csellista formációként a horvát 2Cellos jut az eszembe, azonban a legnagyobb tévedés lenne összehasonlítani a két formációt, mivel nagyon eltérő felfogással veszik kézbe hangszerüket. Míg a horvátok feldolgozásaikkal váltak népszerűvé, addig a Tara Fuki a hallgatótól sokkal több közreműködést igénylő, saját szerzeményekre építkező utat választott. Zenéjüket a kellőképpen titokzatos álom kategóriába sorolják, ami tulajdonképpen igaz, hiszen leginkább álmainkban találkozhatunk ilyen hangulatokkal, hol elmosódó, hol egészen az arcunk(fülünk) elé tolakodó érzésekkel. Jazz, alternatív, népzene, világzene keveredik békésen egymással, kiegészítve a két hölgy bársonyos hangjával – tényleg van egyfajta elszállós hangulata annak, amit csinálnak.

 

Ez a válogatás az évek során megjelent öt albumról szemezget, és érzésem szerint feladatának eleget is tesz, mert ugyan nem ismerem az együttes életművét, úgy érzem, így is kellően átfogó képet kaptam arról, mire képesek, illetve mennyit fejlődtek ez idő alatt, miként jelnet meg zenéjükben a folk, és hogyan tértek vissza az egyszerűbb, letisztult formák felé. Nekem legjobban az utolsó, „V rytmu s deštěm”, számuk tetszett, éreztem az esőt, élveztem a tiszta hangot. A korábban említett zenei kalandozásra jó példa a „Lej, lej, lej” című szerzemény, melyben vendégzenészek is felbukkannak, és bár a gitár valóban új irányok felé nyit, teljes mértékben megértem, hogy a duó visszakanyarodott a korai évek minimalista stílusához.

 

Kinek ajánlom: akik szeretik az intim, kamarajellegű zenéket, ahol gyakorlatilag nincs távolság a zenészek és a hallgatók között.

2015-ben megjelent album (Indies Scope Records).

Az együttes weboldala: http://tarafuki.eu/

 

 

 

Sutari: Wiano (CD)

 

A három lengyel leányzót élőben láttam a tavaly októberi Womexen, és bár tény, nem néztem végig a koncertjüket, azért tetszett annyira a zenéjük, hogy beszerezzem a lemezüket. A Sutari lelkét a litván Sutartinė éneklési mód jelenti, amelyre a többszólamúság, valamint a ritmus, a dallam és a szöveg egymástól függetlensége a jellemző. Mindezeken felül a trió nem idegenkedik a szokatlan hangszerválasztástól sem, mert a hagyományos instrumentumokon (például a hegedű) kívül habozás nélkül kézbe vesznek pár konyhai eszközt, amiket aztán fel is használnak előadás közben. Gyakorlatilag a népzene és a kortárs kultúra között keresik a kapcsolatot.

 

Az énekre helyezett hangsúlynak köszönhetően sokkal intenzívebben vannak jelen az érzelmek, a számokból árad az életigenlés, amibe egyaránt beletartozik az öröm és a bánat. Nekem legjobban az olyan lendületes, életerőtől duzzadó tételek tetszettek, mint például táncra késztető „Mazurek” – bár ennek a második fele már egészen más hangulattal bír. A szakácsközeli szerzemények közé tartozik a „Kuchenny” (konyha), ebben tényleg csak a főzőhelyiségben fellelhető eszközöket használnak fel az ének kíséretére. Ismétlődő szerkezete miatt erről a munkadal jutott az eszembe.

 

Egy biztos, a kristálytiszta ének, mint sötét éjszakában előttem imbolygó fáklyafény vezet végig az albumon, különféle lengyel tájakról származó dallamok szépségeit mutatva, sőt, egyszer mintha zenés színházba is betérnénk (Piję winko). Ezt a korongot is érdemes többször meghallgatni, mivel szégyenlős hajadonhoz hasonlóan, hajlamos apránként kitárulkozni.

 

Kinek ajánlom: lengyel népzene szokatlan köntösben, de a csodálatos énekhangok miatt minden világzene iránt érdekődőnek meghallgatásra ajánlott.

2014-ban megjelent album (szerzői).

Az együttes weboldala: http://www.sutari.pl