Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 23.

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

Caetano Veloso & Gilberto Gil: Dois Amigos, Um Século de Música: Multishow Live (CD)

 

Azért szeretem a világzenét, mert mindig csodákra lelek benne, olyan gyöngyszemekre, amelyeket ilyen gyakorisággal máshol nem találok meg. Itt van ez a dupla koncertalbum, amelyet két, idén 73 éves brazil muzsikus rögzített, és hamarjában nem is tudom, hova soroljam. Ami biztos, hogy ez nem a hamisítatlan brazil fiesta kategória, inkább olyan, mintha Zorán a majdnem megegyező hasonmásával adna akusztikus koncertet, két gitárral, énekkel. Elsőre talán hosszúnak tűnik a több mint két órás játékidő, de nem kell félni, egy pillanatra sem válik unalmassá a műsor, annál ugyanis sokkal változatosabb zene rejtezik a felvételen.

 

A lemez címe nemcsak arra utal, hogy ők ketten jóbarátok, hanem azt is büszkén hirdeti, hogy együtt már bizony száz éve muzsikálnak. Ami nem semmi teljesítmény, kivált, ha figyelembe vesszük a kevés kivételtől eltekintve évente menetrendszerűen megjelenő albumaikat. Mindezek után, számomra meglepő módon a saját szerzeményeken kívül leporoltak pár szívüknek kedves klasszikust – amelyeket úgy adnak elő a színpadon, hogy csak azért veszem észre az idegenkezűséget, mert ezeket a dalokat korábbról ismertem („Come prima” példának okáért, ami egyébként olasz, de egyáltalán nem lóg ki ebből a dél-amerikai hangulatból).

 

Játékukon érződik a barátság, nem versengenek egymással, épp ellenkezőleg, remekül kiegészítik egymást, mondhatni alájátszanak a másiknak, vagy ha úgy alakul, akkor csendben figyelnek. Ettől a koncert csak még meghittebbé válik, amelyet csak fokoz Caetano Veloso édesebb és Gilberto Gil mélyebb, kicsit érdesebb hangja. Egy ilyen estén úgy természetes, ha mindketten megmutatják tudásukat, így mind Veloso, mind Gil eljátszik pár számot az életművéből – azt nem tudtam eldönteni, hogy ez most egyfajta összegzés, lezárása egy(két) pályának, vagy csak két zenész koncertkörúthoz összeállított portfóliója, amivel új helyekre akarnak betörni.

 

Bár a színvonal végig egyenletes, nekem legjobban mégis az első három dal tetszik a legjobban: ez így ideális kezdés, ami azonnal magával ragadja a hallgatót, megágyaz az akusztikus estének, és felvillant valamit a hajdani tizen-huszonéves fiatalok lelkesedéséből, akkori zenei célkitűzéseikből – amiből több pont megvalósult az eltelt évek alatt.

 

Kinek ajánlom: a gitár- és a brazil zene kedvelőinek.

2016-ben megjelent lemez (Nonesuch/Sony).

Bővebben a kiadó weboldalán: http://www.nonesuch.com/albums/dois-amigos

 

 

 

 

Bixiga 70: III (CD)

 

Egyszerű, de nagyszerű megoldás Brazíliából arra, hogy miként oldjuk meg az aktuális sorlemez elnevezését – igen, mindenki jól gondolja, ez már az együttes harmadik albuma. Egy darabig kétséges volt a Bixiga bekerülése a rovatba, mivel a felhasznált zenei elemek között határozottan ott van a jazz, ami az eddigi tapasztalataim szerint nem igazán kompatibilis velem. Azonban a döntéshozatalhoz meghallgatott videók hatására mégis sort kerítettem rá, mivel kellőképpen izgalmasnak tűnt az, amit csinálnak – és ez helyes lépésnek bizonyult.

 

Az előző, Veloso&Gil korong kapcsán nem került szóba, ezért itt említem, hogy a hatvanas-hetvenes években ők ketten azon fáradoztak, hogy létrejöjjön a brazil zenék, valamint a pop és rock (meg még pár más egyéb) fúziója, létrehozzanak valami újat, valami előremutatót. Olyannyira sikerrel jártak, hogy egyúttal gyakorlatilag megágyaztak az olyan mai formációknak, mint például a Bixiga. A név tíz muzsikust takar, akik különféle zenekarokból érkeztek, ami csak még jobban felerősíti a sokféleséget, a változatosságot. Nemcsak az instrumentális szerzemények jellemzőek rájuk (náluk nincs énekes), hanem a táncolhatóság, Brazília és Nyugat-Afrika összemosása, az improvizálás, és a közös komponálás – náluk tényleg mindenki hozzáteszi a maga részét a számok megalkotásához.

 

Mindezek után nincs más dolgom, mint mindenkit arra biztatni, hogy házibuliban, péntek esti lazulásként indítsák el a III-as sorszámot viselő albumot, és élvezzék a négytagú ritmusszekció lábmozdító, kézhajlító ténykedését, a fúvósok szólóit. A fekete kontinens, a hetvenes évek hagyatéka, funk és jazz, cumbia és salsa, dub és elektronika – mind szépen sorjáznak egymás után, mégis kerek egészet alkotva. Éppen ezért okoz némi gondot számomra az aktuális kedvencek megnevezése, de azon egy pillanatig sem kell gondolkodnom, hogy a legjobbnak a „100% 13” jelöljem, ez egy zseniális, minden ízében emlékezetes darab. Aztán a „Di Dancer”, mivel rafináltan csábít a táncparkettre, egyébként itt éreztem leginkább a hetvenes évek jelenlétét. A harmadik legyen a záró „7 Pancadas”, mert ennek olyan hangulata van, mintha egy karneváli éjszaka után ülnénk az óceán partján, hallgatjuk a hullámokat, miközben a cseppet elfáradt zenekar éppen a levezető/búcsúzó dalát játssza. Persze nekik nem okoz gondot a hajnali időpont, aminek köszönhetően hamar átveszem a ritmust, hamarosan a zenével együtt mozog a testem, átölel a hangulat, ez a napfelkeltével érkező mosolygós, lassú, ámde megállíthatatlan muzsika.

 

Cseppet sem csodálkozom a lelkendező koncertbeszámolókon, kritikákon, a Bixiga 70 tényleg zseniális zenészek alkotóműhelye, ahol úgy szintetizálják a különféle stílusokat, hogy aki egyszer megérzett valamit ennek nagyszerűségéből, az sokáig emlékezni fog az élményre.

 

Kinek ajánlom: erre a korongra hatványozottan érvényes a világzene kifejezés, ezért aztán mindenkinek ajánlom, aki minőségi és egyben újszerű muzsikára vágyik.

2015-ben megjelent album (Glitterbeat).

Az együttes weboldala: http://www.bixiga70.com.br/

 

 

 

Fanfara Complexa: Tánc alá (CD)

 

Ők az első olyan magyar együttes, akiknél kezdő lépésként elmentem a lemezbemutató koncertjükre, és csak ezt követően ültem le meghallgatni az új albumot. Ez a sorrend hasznosnak bizonyult, egyrészt mert Bede Péter (alto szaxofon) átvezető szövegei helyenként plusz infót adtak, másrészt az élő fellépés felkészített arra, ami a 16 számos albumon várt rám.

 

Ez a muzsika alapvetően tánczene, táncházba való, vagy olyan helyre, ahol az emberek táncolnak, és ehhez szükségük van zenészekre, akik megadják a ritmust, dallamokkal andalítják vagy éppen ellenkezőleg, pezsdítik a párokat. Ebből a szempontból úgy gondolom, az öttagú Fanfara Complexa csúcsra jutott, mert nem hiszem, hogy sok, a Balkán fúvóshagyományaiban náluk képzettebb, tapasztaltabb együttes játszana táncházakban és szerte az országban. Viszont hallgatás közben végig ott motoszkált bennem a gondolat, miszerint aki nem a tánc felől érkezik, hanem pusztán hazai világzenére vágyik (és elsőre háttérzeneként fogyasztja), az picit csalódott lesz. Ennek valószínűsíthető okát abban látom, hogy a zenéből egy kivételtől eltekintve hiányzik az ének, és felületesen hallgatva bizony összemosódnak a számok, nem tudni ez még a második, vagy már a harmadik nóta – és így tovább. Ismerőseim közül többen az utolsó számra kapták fel a fejüket (Kórház ballada), azt kérték még egyszer lejátszani.

 

Pedig ez a lemez a kíváncsi, odafigyelő hallgatásért cserébe kényezteti a hallgatót, egymás után sorjáznak nóták, melyek többsége Moldvából származik. A kedvenceim közé tartozik a „Makedonija”, sodró lendülete miatt, valamint az „Éjfél után”, mert ebben fedeztem fel a legtöbb ismerős motívumot. Természetesen ide kívánkozik a korábban említett „Kórházi ballada”, mert igaz ugyan, hogy kilóg a többi szerzemény közül, de talán éppen a kontraszt miatt tetszik ennyire.

 

Kicsit zavarban vagyok, mert tetszett a lemez, a muzsikusok tudása, tehetsége is vitathatatlan, de nem tudom, mennyire nehezíti meg a befogadást az a figyelemigény, amit a hallgatóval szemben támaszt az anyag. Egy biztos: kíváncsi vagyok arra, miként hatna mindez egy férfias hangú énekessel.

 

Kinek ajánlom: a moldvai dallamok szerelmeseinek, a különféle kultúrák egymásra hatására kíváncsiaknak.

2016-ban megjelent album (Fonó)

Az együttes weboldala: http://www.fanfaracomplexa.com/

 


Galgóczi Tamás - 2016. május 22.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Caetano Veloso)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Gilberto Gil)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Bixiga 70)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!