Főkép

Fülszöveg:

Miért ír egy vérbeli lírikus prózát? Talán azért, hogy kiderüljön, van átjárás a két műfaj között: nem csak epikus költemények léteznek, ugyanígy lehetséges a prózában is költőnek lenni, különösen a rövidprózában. A kötéltáncos épp ezt csinálja: lírikusként egyensúlyozva lépked a próza vaskosabb, sokszínű kötelén. Hol a jelenben, hol a múltban jár, de mégis a ma áll a figyelme centrumában, a mához hajol közel, akkor is, amikor a történetek jelen idejűek, és akkor is, amikor régi emlékeket elevenítenek fel.


Lépkedünk színről színre, történetből történetbe, Nádler István kötéltáncos grafikái között. "Van egy történetem" - ez az egyik írás felütése. Kántornak hangja is van ahhoz, hogy ezek a történetek feszesen izgalmasak legyenek, ez pedig ugyanaz az egyszerre személyes és tartózkodó, iróniával és szenvedéllyel vegyített, összetéveszthetetlen hang, amit már a versekből is jól ismerünk. S ha egy történet hősei netán ókori görögök, akkor se lehet semmi kétségünk afelől, hogy a történet rólunk szól.

 

Részlet a könyvből:

EGY LÁTOGATÁS

hommage à Mándy Iván

 

Az asztalnál ült, és bámult maga elé.

Már nem is tudta, mióta bámul így maga elé, miközben odakint hópelyhek kavarogtak, aztán elállt a havazás, lassan kivilágosodott az ég, kisimult a fák bőre, és megduzzadtak a karcsú ágak. Egy reccsenés, mint mikor valaki kinyújtóztatja a karjait, az egész törzsét. A szobán végigsöpört valami kis kóbor márciusi szél, aztán újra csönd lett, egykedvű, hangtalanul hullámzó némaság.

– Nálam senki se szeret vadabbul! – hallotta hirtelen a háta mögül.

Mint egy kiáltás, úgy hangzott, pedig halkan mondta, szinte suttogta valaki. Felhasította, feldúlta a csöndet az a kihívó, dacos hang.

Érezte, ahogy a tarkója megdermed. Ismeri ezt a hangot valahonnan, és akkor nyilván a személyt is ismeri, akihez tartozik. Hát persze, egy fiatal lány, de hogy kerül ide? Talán megbeszéltek valamit? Nem, nem, ő nem beszélt meg semmit, nem emlékszik, sajnálja.

Egyébként is, hány óra van most? Nemsokára el kell mennie, és addig még szeretne valami értelmes dolgot csinálni. Azon igyekszik, de nehezen halad, ki tudja, miért.

A nyaka megfeszült, félig megfordult, felállt, látta, ahogy a lány keskeny kezével idegesen a fejéhez kap, mint aki egy katicabogarat akar elhessegetni, ami a hajába akadt, vagy nem is katicabogarat, hanem valami nagyobb, verdeső lepkét, abban a vörösesbarna zuhatagban.

Mit válaszoljon neki, és kell-e valamit válaszolnia egyáltalán? Vár tőle valamilyen választ a lány, vagy ez csak egy olyan kijelentés, amit tudomásul kell venni? Mert akkor tudomásul veszi, és kész.

Közben valahogy észrevette a bőrsarut a meztelen lábán. – Hogyhogy nem fázik? – gondolta –, és csak nézte azt a kecses, meztelen lábfejet. – Milyen fehér!

– Megyek, csinálok egy teát. – Úgy mondta ezt, mint egy diák, akit kihívtak felelni, és már ott áll a tábla előtt, krétával a kezében, és hangosan magyarázza, amit a táblára készül felírni. – Most csinálok egy zöld teát. Vagy egy feketét. – És elindult a konyha felé.

Úgy érezte, sose jut el a konyháig, de aztán mégis. Ott állt a pult előtt, fél kézzel belekapaszkodott a vízcsapba.

– Ne törődj velem, menj csak nyugodtan – vetette utána lány, mint egy sálat, ami hurokként tekeredett a nyaka köré. És még hozzáfűzte: – Nem jövök többet, nem zavarlak soha többé. Csináld csak a teádat.

A hangja olyan szálkás, vékony. Olyan sértett hang.

– Elmegyek Japánba – hallotta a lányt valahonnan messziről.

Japánba? Miért pont Japánba? Ott jobb a szusi?

Na és ha oda? Hát akkor menjen, menjen már! Induljon! Mire vár?

– Japánba vagy Indiába. Vagy valahová a Magas-Tátrába, a fenyők közé – mondta a lány, és mintha máris ott állt volna azok között a magas fenyők között. Egy kis mozdulatot tett, mint aki meg akar pördülni maga körül.

Talán táncolni akar? Csak úgy magában? Nagyon is lehetséges.

Na és ő? Neki milyen szerepet szán? Tapsoljon a tánc végén? Vagy azt hiszi, hogy megy vele, Starý Smokovec, Štrbské Pleso, tudom is én, és ott kergetőznek majd a fák közt, mint egy rossz filmben? Vagy hogy együtt megmásszák a Tátra havas csúcsait mind, sorban egymás után?

Egyszerre eszébe jutott az a meredek hegyoldal a Duna fölött. Csupa sár, nincs rajta se fű, se fa, amiben meg lehetne kapaszkodni. – Gyerünk, gyerünk, ne álljunk meg! Már nincsenek messze a Vadálló-kövek! – A fülében dübörgött a saját lihegése. – A Prédikálószék! Istenem, a Prédikálószék! Eljut-e még oda egyszer? És egyáltalán, hova jut még el?

Egy pillanatra megszédült. Nem tudta, hol van. Milyen folyosó ez? Mit keres ő ezen a folyosón?

– Döbbenetes, hogy minden alkalommal ugyanazt mondja! Szóról szóra ugyanazt! – egy férfi sietett el mellette sötétkék öltönyben, nyakkendőben. Csak úgy odavetette neki, halk, bizalmas hangon: – Ugyanazt, ugyanazt mindig! Hát nem döbbenetes? – és már el is tűnt.

Kiről beszélt ez az öltönyös ember? Csak nem róla?

Róla beszélt, semmi kétség! Szaladjon utána? Állítsa meg? Vonja felelősségre? Mit tegyen?

És ha minden alkalommal ugyanazt gondolja? Talán bűn ugyanazt gondolni?

Akkor ne mondjon semmit, hallgasson, mint a csuka!

Mintha az olyan könnyű volna.

Vagy találjon ki valami egészen újat. Igen, valami meghökkentő, frappáns szöveget, amivel saját magát is meglepné. Ó, az jó lenne!

Már felforrt a víz, már elkészült a tea, egy olyan zacskós jázmintea. A gőzölgő pohár fölé hajolt, mint egy jövendőmondó. De hát mit tud ő a jövőről? Annyit se, mint a múltról. Vagy nagyjából annyit. Vagy nem, mégse. De igen. Nem.

Egy dobogón állt, egy üres teremben. Mikrofonpróba? Mindjárt szavalni kell, és ő még nem írta meg a versét. Még hiányzik a vége. És a közepéből is egy rész, azt még át kéne nézni.

– Ha lehet, tekintsük ezt az egészet afféle háttér-információnak a fő műhöz – nem mondta, csak gondolta. Épp csak átsuhant rajta egy ilyen gondolat.

Hogy micsodának? Miről beszél? Miféle fő műről? És mi az, hogy háttér-információ? Mégis, mit képzel? Na nem, ez azért túlzás!

A lány, teljesen elfeledve, csak úgy állt ott, nekidőlve az ajtófélfának, mint egy odatapadt nedves, kába levél. Hogy fog ő innen Japánba jutni? Indiába! A Magas-Tátrába, a fenyők közé – egyáltalán, hogy fog kijutni innen?

Aztán hirtelen hangos ajtócsapódás, bumm, valaki bevághatta maga mögött az ajtót. Mert ez nem a szél volt, nem, nem a szél.

– Uramisten, most mi lesz?