Főkép

Alessandro Baricco nevét a legtöbben alighanem a Selyem, illetve a Novecento című rövid regényei meg a belőlük készült filmek kapcsán ismerik (utóbbinak Az óceánjáró zongorista a magyar címe). Egészen sajátosan ír, látszólag minimalista prózát, ami azonban mégis többet mond, mint sok-sok más mű sokszor ennyi oldalon. Mert, akárcsak a két említett regény, ez sincs 100 oldal.
 
Címével ellentétben nagyon is véresen indul a történet. Az első rész egy bosszút mesél el, ami egy háborút követ, és amiben nem világos, hogy ki miért teszi (illetve tette) azt, amit; nem világos, ki a „jó” vagy ki a „rossz”, annyi derül ki csupán, hogy a háború, az emberölés rossz. Legalábbis én ezt szűrtem le belőle, noha elsőre fintorogtam, hogy na tessék, Baricco-nak is kellett írnia valami háborús történetet. De nem ő lenne, ha olyat alkotott volna, amilyet bárki más megírhat. Még ez a fenti üzenet is mellékesnek tetszik ahhoz képest, amivé aztán a Vértelenül válik.
 
Baricco egyik szokása, hogy nem ad meg konkrét helyeket a történetéhez. Itt spanyol nevek szerepelnek, mivel – mondja ő  a zeneiségük illett a sztorihoz, ám nagyjából bárhol és bármikor játszódhatna a Vértelenül, a háború, a gyilkolás, rejtsék bár orcáját nemes elvek és célok maskarája mögé, végeredményben mindig azzal jár, hogy ártatlanok halnak és szenvednek, és hogy a férfiak, akik részt vesznek benne, kivetkeznek emberi mivoltukból. Aki akar, vitatkozzon ezzel, de ne nekem mondja. Ölni bűn, és kész.
 
S aztán jön a második rész, melyben a kislány, aki túléli apja és bátyja lemészárlását, sok évtized múltán megjelenik annak a fiatalembernek az ajtajában, aki először lőtt azon a régmúlt napon. Nina már idős asszony, Tito vénember, s mindkettejüket rég máshogy hívják. Beülnek egy kávézóba beszélgetni. Mindketten rég várták ezt a napot. Vajon mi mondanivalójuk van egymásnak, vajon mi tennivalójuk van még ezen a Földön? Megbocsátás? Megbékélés? Vagy bosszú? Igazságszolgáltatás? Léteznek ezek egyáltalán? Vagy csak az állati, zsigeri félelem van, és az is elmúlik egyszer?
 
Talán sosem fogom megtudni, mennyi szerepe volt a minden kétséget kizáróan zseniális fordítónak, a 2010-ben elhunyt Székely Évának abban, hogy Baricco szövegei ilyen gyönyörűek és pengeélesek magyarul. Amikor először olvastam, ez volt az író negyedik könyve, amit a kezembe vettem tőle. Mind más, és mégis, mindegyik már az első mondatával megigézett. Lélegzetvisszafojtva, szinte tátott szájjal olvasom. Nem tudom megmondani, hogy a minimalista stílus általában ilyen-e, vagy csak az, ahogy Baricco ír, de nekem minden mondata, még a ...-tal jelzett csöndjei is három dimenziós, színekkel, illatokkal-szagokkal, érzetekkel és érzésekkel teljes élményt adnak. Nem filmszerűen, nem mintha ott lennék és én élném, inkább mintha emlékeimet idézné fel így. Mintha kristálytisztán emlékeznék, de az emlékezés adta biztonságból: már megtörtént. Ami nem jelenti azt, hogy már nem fáj.