Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

Mariachi Flor De Toloache: Mariachi Flor De Toloache (CD)

 

Ha kimondom a szót: mariachi, biztos lehetek benne, hogy a magyar mozibajárók többsége azonmód Robert Rodríguez Mariachi-trilógiájának első részére gondol, amelyben kaptunk némi ízelítőt az ilyen zenészek/zenekarok mibenlétéről. Persze ez csak egy villanásnyi betekintés a mariachi legalább kétszáz éves történetébe, ebbe a jellegzetesen mexikói muzsikába, amely ott legalább annyira ikonikusnak számít, mint mondjuk nálunk a csárdás. Ha nem jön közbe semmi, akkor hamarosan a rovatban lesz szó egy ilyen válogatáslemezről, addig viszont egy igazi unikum formáció első lemezéről fogok áradozni.

 

A New York-i Mariachi Flor De Toloache zenekar már azzal is kilóg a sorból, hogy Mexikó helyett jóval északabbra élnek, de ez még semmi ahhoz a tényhez képest, miszerint csak nők alkotják az együttest (egy kezemen meg tudom számolni a hasonló társulatokat), ráadásul az aktuális koncerten fellépők létszámát mindig a helyi igényekhez igazítják, így hol 3, hol 10 zenész lép színpadra. Ez eddig tetszetős, de mit sem érne önmagában a rengeteg mariachi-banda között, ha nem társulna hozzá kiváló, extrákat felmutató zene, amelyért a Mireya Ramos-Shae Fiol duó felel – nem csoda, hogy 2015-ben Latin Grammy-díjra jelölték az első lemezüket.

 

Ahogy felcsendülnek az első taktusok, rögtön olyan érzésem támadt, hogy a Nagy Alma helyett egy mexikói fiesta kellős közepébe csöppentem, napsütés, jellegzetes ruhák és latin dallamok közé, ahol csak egy tennivalója van az embernek: hogy jól érezze magát (és persze, hogy hallgassa a zenét). Ráadásul a hölgyek vannak annyira jók, hogy az örökzöldek („Cucurrucucú Paloma”, „Bésame Mucho”) és a saját dalok (Dicen) között nincs akkora színvonalbéli különbség, amelyet a mariachi zenében járatlan fül elsőre észrevenne. És persze szó sincs egyhangúságról vagy egyformaságról, annál sokkal átgondoltabban rakták össze a lemez anyagát. Ott van például a „Let Down” című szerzemény, amelyben hol angolul, hol spanyolul énekelnek, és bátran eltávolodnak a mariachi hagyományoktól. Ez nem az egyetlen ilyen eset, hiszen például az utolsó nóta, a „Blue Medley” határozott jazzes felhangokkal rendelkezik.

 

Ezt a lemezt nem elég egyetlen alkalommal meghallgatni, mert garantálja a vidámságot, a táncparkettre csábít, s nem mellékesen képes arra, hogy aktualizálja a többszáz éves mariachi hagyományokat, elevenné, frissé tegye ezt a zenét, miközben minden hallgatónak bebizonyítja, hogy az éj sötétjében nyíló mérgező virágról elnevezett Mariachi Flor De Toloache együttes előtt ígéretes jövő áll. Én csak azt várom, hogy még sok, hasonlóan színvonalas albumot készítsenek.

 

Kinek ajánlom: a mariachi, és általában a mexikói, illetve a latin zene szerelmeseinek.

2014-ben megjelent lemez.

Bővebben az együttes weboldalán: www.MariachiNYC.com

 

 

 

 

Driving Mrs. Satan: Did You Mrs. Me? (CD)

 

Elismerem, ez az album kilóg a rovat keretei közül, mert nem támaszkodik a népzenére, viszont mivel nehezen tudnám besorolni bármely meglévő kategóriába, annyira mégsem tartom elrugaszkodott megoldásnak, hogy végül itt kötött ki. A négytagú nápolyi együttesnek ez már a második lemeze, és folytatva a hagyományokat, ezúttal is metal klasszikusokat adnak elő saját képükre formálva. Ezzel gyakorlatilag azt valósítják meg, amit már régóta hiányolok kedvenc fémes műfajomban – jelesül, hogy ne a minél hűségesebb újrajátszás, vagy a még brutálisabb előadás legyen a cél, hanem egészen más dimenzióba helyezzük ezeket az örökzöldeket. Az akusztikus verziók ebbe az irányba mutatnak, de valamiért mindig hiányérzetem volt – úgy gondoltam, ennél sokkal többet lehetne ezekből a számokból kihozni (például jazzes felfogásban előadni azokat!).

 

Kezetben volt a Steve ’N’ Seagulls együttes, akik country és bluegrass környezetbe helyezték a feldolgozott számokat – ez is remek volt, de igazából csak becserélték a hangszereket mára, az alapokhoz nem nyúltak hozzá (egy-két kivételtől eltekintve). És akkor jött ez a fura nevű társulat, és megvalósították azt, amiről korábban csak álmodoztam: átszabták, újragondolták a nyolcvanas évek metal slágereit.

 

Számomra az album a második számnál indul be igazán, kis túlzással a Black Sabbath nótából gyerekmondókát csináltak, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor indie-pop slágert. Claudia Sorvillo hangja kifejezetten jót tesz minden tételnek, érdekes volt tőle hallani az olyan durvulatokat, mint a Venom vagy a Slayer meghatározó opuszai (ez utóbbinál kifejezetten érdekes a nyitó dobolás átirata). De említhetem a Metallica feldolgozást (For whom the bell tolls), ami a kezük alatt szomorkás balladává lényegül át. A legjobban sikerült darab a Trust/Anthrax-féle „Antisocial”, mert olyan popdalocskát faragtak belőle, amivel akár a slágerlistákra is felkerülhetnének.

 

Nem tudom, másoknak milyen élményt jelent a Did You Mrs. Me? című album, nekem felért egy kisebb csodával, mert nem reméltem ilyen ötletes hozzáállást, azt, hogy megannyi metal paródia után jön egy olaszt együttes, és tisztelettel ugyan, de alapjaiban újragondolja ezeket a klasszikus nótákat. Még sok hasonló lemezt várok tőlük, és egyszer jó lenne élőben ellazulni a „Running free” vagy a „Raining blood” dallamaira.

 

Kinek ajánlom: minden metalkedvelőnek, akik kellőképpen nyitottak az újdonságra, a másféle megközelítésre.

2016-ben megjelent album (Agualoca Records).

A kiadó weboldala: https://drivingmrssatan.com/

 

 

 

Sidestepper: Supernatural Love (CD)

 

Emékeim szerint kolmubiai együttesről utoljára a Rancho Aparte Chirimía kislemeze kapcsán volt szó a rovatban, még valamikor tavaly novemberben, szóval pont itt az ideje, hogy újra innen válasszak említésre méltó lemezt. A Sidestepper csoport húsz éve létezik, és fő célja a hagyományos tánczenék (cumbia, salsa) összeházasítása az elektronikus tánczenével.

 

Ez véleményem szerint maximálisan megvalósul, amire jó példa az idén megjelent, sorrendben hatodik lemezük. Ami úgy kezdődik, hogy a ritmusszekció a hangszerek közé csap, és ennek eredményeként máris egy másik világban találjuk magunkat, mert könnyedén megidéznek valamit a múltból, amikor még törzsi viszonyok között éltek és zenéltek az emberek, valahol Afrika és Kolumbia határán. Erika Muñoz hangja pedig a női érzékenységet, lágyságot csempészi be a „Fuego Que Te Llama” című szerzeménybe, és mindez kiegészítve az ismétlődő dallammal már-már hipnotikussá válik. Érdekes módon az elektronika jelenléte itt még nem annyira hangsúlyos, mint a későbbiek során. Például a címadó nótában (Supernatural Love), amelyben nagyon modern hangzást kapunk, valamint meglepően összeillő éneket-gitározást-elektronikát – ez az egyik csúcspont a lemezen.

 

De nem az egyetlen alkalom, mert például ott van a „Hear The Rain Come”, ahol ének helyett már inkább a ritmikus szövegmondás felé tartunk, és egyébként az egésznek van valami hipnotikus, bluesos hangulata: időnként úgy éreztem, ha még sokáig hallgatom, álomba ringat a zene. Azonban ez kivételnek számít, és inkább az olyan szerzemények vannak többségben az albumon, mint a húzós „Lover”. Mindazonáltal jól összerakott, egységes albummal van dolgunk, amelyen a különféle hangulatok kerek egészet alkotnak, és a produkció annyira modern, amennyire csak lehet.

 

Kinek ajánlom: ezt az albumot nyugodt szívvel ajánlom mind a hagyományos kolumbiai zenék kedvelőinek, mind az elektronikus tánczenék rajongóinak.

2016-ban megjelent album (Real World)

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/Sidesteppermusic